KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

K; Film a prostituáltakról

A kukkoló kamera

Zsugán István

 

„A magyar filmgyártás egésze arra enged következtetni, hogy információ- és motivációanyaga a lehetőségekhez képest szűk, gyakran esetleges bázisokon alapul. A rendezők e tekintetben személyes ismereteikre, fakó élményanyagukra vagy az időszakonként felszínre gyűrűző irodalmi, publicisztikai és szociológiai fogantatású információkra vannak utalva. (…) Magyarországon a dokumentumfilm-gyártást nem annyira a koncepciózus, átfogó elképzelések, mint inkább az egyedi célok, az egyszeri feladatok határozzák meg (…) a szerzők az egyszeri éles hatásra, a különösségre, egzotikumra, extremitásokra (…) törekednek, így dokumentumfilmjeink többnyire részleges, igen gyakran tartalmilag érdektelen vonatkozásokat dokumentálnak” – olvasható a Filmkultúra 1969. évi 3-as számában, a Szociológiai filmcsoportot! című kiáltványban. S ugyanott, a szándékok megfogalmazásában: „A csoport tevékenységének legfontosabb része az anyaggyűjtés lenne. A munka a szociológia módszereivel folyna, ezen belül »résztvevő megfigyeléssel« (…). A tudományos módszerekkel feldolgozott tényeket a dokumentarista módszerek továbbfejlesztésével megfogalmazni, ez újfajta dramaturgiát kíván, amely nem egyszerűen »dramatizálná a tényeket«, hanem magát a megismerő analízist tenné meg szerkesztési elvvé.”

A majd’ húsz évvel ezelőtti felhívás aláírói: „Grunwalsky Ferenc, Magyar Dezső, Mihályfy László, Pintér György, Sipos István (rendezők-operatőrök), Ajtony Árpád, Bódy Gábor, Dobai Péter, Kardos Csaba (írók)”.

Két évvel később, az 1971/5. számban a Balázs Béla Stúdió akkori vezetőségi tagjai közül Gazdag Gyula, Grunwalsky Ferenc, Mihályfy László és Szomjas György – immár olyan filmekkel a stúdió tarsolyában, mint például A válogatás, a Fekete vonat, a Nászutak – így elemzik dokumentarista törekvéseik, módszerük lényegét: filmjeinket „az előzetes tudás különbözteti meg, amelynek alapján az alkotók eldöntik, hogy hol, mikor, melyik jelenséget választva végzik a valóságfeltáró munkát. Itt nem arról van szó, hogy az alkotók valamilyen módon rácsodálkoznak a valóságra, hanem arról, hogy éppen a valóság ismeretében keresik annak megfogalmazását. Ezek a filmek akkor jók, ha a rendező pontosan tudja, hogy mit miért választ vizsgálata tárgyául és hogy a vizsgált folyamatnak mi a lényege.”

 

*

 

Amikor ezek a megfogalmazások születtek, Dobray György, a citáltak nemzedéktársa – ha jól emlékszem – segédoperatőrként dolgozott a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban. S hogy törekvései – akkoriban! – nem állhattak nagyon távol idézett pályatársainak eszményeitől, arról néhány – méltatlanul elfelejtett – korabeli rövid dokumentumfilmje is tanúskodik (Rajta sporttárs!, Munkashow, Levél a kongresszushoz).

(De hát, ha már itt tartunk, a fentebbi névsorban szereplő különféle életutak, alkotói pályák kacskaringói, bukfencei, kiteljesedései vagy tragédiái is mind önálló tanulmányt érdemelnének…)

Dobray György, úgy tetszik, egyre inkább elkötelezte magát a „különösségek, egzotikumok, extremitások” – egyébiránt rendkívül hálás, mert százezreket a moziba csalogató – rendezőjének. Mindig is vonzódott a szabálytalan sorsú, úgynevezett „deviáns” fiatalok történeteihez (ami önmagában, esztétikailag sem nem vétek, sem nem erény); s bár első játékfilmjében (Az áldozat) még némi pszichológiai elemzés szándékának halovány jelei is felfedezhetők, sőt az 1983-ban bemutatott Vérszerződésben is fölsejlenek a társadalmi háttér elmosódott körvonalai, az azt követő Szerelem első (második) vérig című – különben szintén majdnem kasszát robbantott – filmportékái azonban már kívül esnek az esztétikai megítélhetőség körén.

 

*

 

Jellegzetes „bombatémát” választ a K-film is. A helyszín a Rákóczi-tér és környéke. (S e helynév leírása után nyilván szükségtelen a „K.” rövidítés föloldása.) Erről a környékről és főszereplőiről, a „K-król” minden ivarérett honpolgár „tud” – vagy tudni vél – valamit. Aki csak átutazik rajta, s a 6-os villamos ablakából tájékozódik, talán kevesebbet; aki elolvasta mondjuk Moldova György – egyébként alapos okkal bírált – elhíresült rendőrriportját, azt is képzelheti magáról, hogy az átlagosnál beavatottabb a hazai szexüzletmenet háttérvilágába.

Dobray – főként, mert dokumentumfilmnek álcázza mozidarabját – azzal kecsegtet, hogy elvezeti nézőjét eme sajátos „kis magyar Pigalle” kulisszái mögé. S ezt – bizonyos mértékig – valóban meg is teszi. Akár egy bennfentes(kedő) színházi segédügyelő, aki fölkínálja az örökké pletykaéhes színházrajongónak, hogy a zsinórpadlásról is lekukucskálhasson a díszletek közé.

Dobray azonban, úgy tetszik, nem gondolta végig pontosan, hogy mit akar mondani és miről. A film fókuszában két emberi arc: Tarzan, a téren tízezresekben kártyázó – mondjuk ki – strici és „futtatottja”, a Párduc becenéven működő, naponta akár 5-6-8 „fuvart” (á 1500–2000 forint) is lebonyolító „K.” áll.

Meglepő és – helyenként – torokszorító, legtöbbször viszolyogtató nyíltsággal beszélnek mindennapjaikról a kamera előtt: tehát a nézőnek is vallva ebben az úgynevezett dokumentumfilmben.

Miért úgynevezett? Mert a néző szinte egyetlen pillanatra sem szabadulhat attól az ambivalens érzéstől, hogy fizetett extrastatisztákat lát-hall a vásznon; noha sejti-tudja, hogy lényegében mindaz igaz (lehet), amit elmondanak. Olyannyira igaz, hogy közismerten sematikus is a szavaikból kirajzolódó képlet: állami gondozásban töltött gyermekkor, ilyen-olyan nevelőintézetek, enyhébb-súlyosabb priuszok és a többi.

S – kitérőként – itt akár eltűnődhetnénk a dokumentarista filmkészítők morális-művészi felelősségéről is. (Nem áll szándékunkban föleleveníteni a bő negyedszázaddal ezelőtt a Mondo Cane című hírhedett Jacopetti-film kapcsán erről a kérdésről a szakmában világszerte lefolytatott ágas-bogas polémiákat; s azt sem, hogy annak idején Jacopettit saját pályatársai kiközösítették – maradjunk csak e konkrét hazai filmnél.) A K-film szereplői nagykorú, felnőtt emberek; nyilván tudták, mire vállalkoznak, amikor a felvevőgép elé álltak és a – föltehetőleg és remélhetőleg – „tisztes” honorárium fejében kiszolgáltatták személyiségüket a mozinézők kandi kíváncsiságának. Jogilag nyilván támadhatatlan Dobrayék eljárása. Más kérdés, hogy művészetetikailag is az-e. Egy úgynevezett „civil” szereplő ugyanis soha nem képes valóságosan fölmérni, miféle következményekkel járhat saját további sorsára az efféle föltárulkozás. A filmkészítő emberi-etikai felelőssége, hogy mindezt mérlegelje. S döntését – ne legyünk szemforgatóak –, akár a legkegyetlenebb döntését is igazolhatja az elkészült műalkotás művészi igazsága, minősége.

A K-film esetében sajnos ez a – művészi – visszaigazolás marad el. Készítői ugyanis a jelek szerint nem voltak birtokában annak az előzetes, elemző társadalmi tudásnak és emberi felelősségnek, ami az „extremitást” a különösség művészi-társadalmi érvényességével ruházná föl. Prostitúció ugyanis – ha olvasmányaink nem hazudnak – mindig, mindenütt létezett ilyen-olyan formákban, amióta szervezett emberi társadalmakról tudunk. Beszélni róla – művésznek – akkor érdemes, ha valami újat, akkor és ott érvényesen rendkívülit tud mondani róla. Dobrayék nem tudnak. Még ahhoz képest is, amit e témakörről mostanában nálunk publikált riportokból, szociográfiákból megismerhettünk e rendkívülien rétegzett, sokféle társadalmi nyavalyánkkal is összegubancolódott jelenségről – filmjük csüggesztően egysíkú és üres. (Nem is érdemes tehát külön taglalni a „filmes” ügyetlenségeket: a valódinak álcázott „élő” jelenetek ordító megrendezettségét; olyan szakmai alapkérdések tisztázatlanságát, hogy mikor, kinek, illetve kivel beszélnek a szereplők; hogy tudniillik minduntalan összekuszálódik a szereplők és a kamera [= a néző] kapcsolatrendszere, és a többi, és a többi.)

Nem hagyható azonban szó nélkül a film egyik hangsúlyos – és nyomasztóan ízléstelen, mert teljesen végiggondolatlan – „mellékszála”: a „hímringyók” szerepeltetése. A homoszexualitás jelenségének – csakúgy, mint a prostitúciónak – könyvtárnyi irodalma ismeretes, a veleszületett hajlamtól a „szerzetten” át a kényszerítettig. Civilizált országokban az úgynevezett „másfélék”-nek önálló szervezetei, hivatalos mozgalmai, parlamenti képviselői működnek. (Aminthogy, mellesleg, például Olaszországban a női prostituáltaknak is működik önvédelmi szakszervezete, van saját újságjuk…) S hogy az egyetemes történelem, tudomány és kultúra hány klasszikusa volt „másféle” hajlamú, arra, gondolom, ebből az apropóból méltatlan volna bárkit is emlékeztetni. A K-filmben megjelenő és megszólaló, majd az értetlenül-kandin ízléstelenül kíváncsiskodó kamera előtt bugyiba-melltartóba beöltöző, s önmagukat ekképpen többszörösen is kiárusító „leány-fiúk” kis csapata már nemcsak szánalmas, inkább émelyítő.

Ami úgyszintén a rendező gondolati és ízlésficamának következménye, mert – a megértés és elemzés leghaloványabb szándéka nélkül – báván-kukkolóan filmvászonra idézni egy ennyire komplex emberi-társadalmi jelenséget, ez több mint bűn: hiba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4858