KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tényképek

Orson Welles: The Other Side of the Wind

„Már ünnepünknek vége”

Kránicz Bence

Most zárult le az életmű: több mint negyven évvel a forgatás után bemutatták Orson Welles legendás befejezetlen filmjét.

 

Amikor 1970. június 3-án Gary Graver a Los Angeles-i Schwab’s drogéria parkolójából ismeretlenül felhívta Orson Wellest azzal, hogy minden vágya a közös munka, még nem sejtette, hogy a lelkes telefonhívás az egész életének irányt szab majd. Kezdetét vette egy történet, amely idén novemberben ért véget, de sem Welles, sem Graver, sem a The Other Side of the Wind (A szél túlsó oldalán) stábjának legtöbb tagja nem érte meg a finálét, vagyis a film bemutatóját. A The Other Side of the Wind több mint negyven éven át egyike volt a filmtörténet legendás befejezetlen filmjeinek, rangban Stroheim Kelly királynőjének ötórás változata és Eisenstein ¡Que viva México!-ja mellett. Welles híres soha el nem készült filmjeiről: az It’s All True, a The Deep vagy a Don Quijote olyan címek, amelyekhez nem tartozik kész film. A The Other Side of the Wind viszont híresebb és elátkozottabb mindegyiknél, mert alkotói és producerei évtizedeken át okkal reménykedhettek benne, hogy végre valóban bemutathatják. Úgy tetszett, a kálvária végét jelentő premier mindig csak karnyújtásnyira van.

Noha Welles soha nem hallott Graverről, azon a júniusi napon meghívta magához a fiatal operatőrt, és megbízta, hogy fényképezze ő tervezett filmjét. Elképzelései szerint Welles a The Other Side of the Winddel diadalmasan tért volna vissza Hollywoodba A gonosz érintése után tizenkét évvel. A veterán, félve tisztelt rendezőzseni egy veterán, félve tisztelt rendezőzseniről akart forgatni, aki éppen forgat valamit, talán éppen egy veterán, félve tisztelt rendezőzseniről. A történet egyetlen éjszaka leforgása alatt játszódik, a rendező, Jake Hannaford hetvenedik születésnapján. A forma dokumentumfilmeket idéz: Hannafordról két stáb is portréfilmet forgat („én könyvet írok róla”, mondja valaki a filmben, mire azt a választ kapja, „én meg ismerek valakit, aki nem”), miközben jeleneteket látunk Hannaford készülő filmjéből. Szinte fel sem tűnik, hogy a 35mm-es, 16mm-es és 8mm-es nyersanyagra forgatott snitteket váltogató szerkezetben van olyan kép, amelyhez nem tartozik fiktív szerző – azok Welles, illetve Graver képei.

Orson Wellest pályája eleje óta izgatták a dokumentumfilm formai lehetőségei. Az Aranypolgár bemutatója után a diplomáciai feladatokat is ellátó rendező Latin-Amerikába utazott, hogy három történeten keresztül ragadja meg Mexikó és Brazília forró és forrongó hétköznapjait. A dokumentumfelvételeket megrendezett jelenetekkel vegyítette volna. Már akkor egyértelműen látszott, hogy Wellestől alkatilag idegen a „tiszta dokumentumfilm” ideája – mivel ilyesmi nem létezhet, valóság és fikció jelöletlen és szétszálazhatatlan összefonódásából kell megszületnie a hiteles, és éppen fiktív elemei által hitelesített formának. Ám Az Ambersonok tündöklése utómunkálatai során megromlott a rendező és az RKO stúdió viszonya, így az It’s All True (Minden igaz) terve is süllyesztőbe került. Szó szerint: a nyersanyag egy részét a hatvanas évek végén a Csendes-óceánba temették.

A rendezőnek végül két olyan filmje készült el életében, amelyet legalábbis részben dokumentumfilmnek lehet tekinteni. Lehet, de nem érdemes. Az Othello keletkezéstörténetét bemutató Filming Othello és a hármas művészportrét közlő H mint hamisítás (F for Fake) egyaránt olyan esszéfilmek, amelyeket keresztbe-kasul sző a fikció, sőt a fikció lehetőségeiről szóló elmélkedés. Voltaképpen mindkét film Orson Wellesről szól, a nagy mágusról, aki mindenkit lenyűgöz, de senkivel nem tud együtt dolgozni; aki egyszerre áldozata a hollywoodi stúdiók és más befektetők művészetellenes ideológiájának és saját hatalmas egójának; és akit ugyanaz hajt, akár komoly költségvetésből, akár aprópénzből dolgozik: hogy új utakat nyisson a mozgókép formanyelvi lehetőségeiben.

Ez persze Welles saját alkotói önképe, amellyel nyíltan felruházta a The Other Side of the Wind Jake Hannafordját is. A filmbeli rendező szerepét John Hustonra bízta, aki Wellesszel ellentétben mindig tudott alkalmazkodni a stúdiók elvárásaihoz, és tíz nagyjátékfilmet rendezett, mialatt Welles a The Other Side of the Winddel birkózott. Hannaford a főhős, de inkább azért, mert mindenki róla beszél, mintsem a történet alakulásában játszott szerepe vagy a vásznon töltött ideje miatt. Rajta kívül Brooks Otterlake, Hannaford pártfogoltja kap fontos szerepet, aki azzal hízeleg magának, hogy senki nem áll nála közelebb a mesterhez, miközben ödipális irigység is fűti. Otterlake-et, akit Welles nyilvánvalóan mentoráltjáról, Peter Bogdanovichról mintázott, maga Peter Bogdanovich játssza, mai szemmel úgy tűnik, példamutató alázattal: a több évig tartó forgatás részben Bogdanovich házában zajlott, miközben a hetvenes évek elején még Hollywood egyik legnagyobb reménységének tartott rendező szakmailag és magánéletében is a csőd szélére jutott. A The Other Side of the Wind véglegesnek tekinthető változata elsősorban Hannaford és Otterlake bonyolult kapcsolatát térképezi fel, másrészt a körülrajongott, mégis folyton a kudarctól rettegő rendező udvartartásának kaotikus viszonyait ütközteti Hannaford filmjének markánsan stilizált képeivel.

A születésnapi parti kézikamerával vett, cinema verité hatású jeleneteivel ellentétben a fiktív The Other Side of the Wind snittjei hosszúak, álomszerűek, élénk színekben pompáznak, a minimalista, kiüresített városi enteriőrök pedig meglehetősen egyértelmű Antonioni-paródiának mutatják a részleteiben látható erotikus művészfilmet. A főszereplő Oja Kodar, Welles utolsó élettársa, aki jobbára meztelenül mászkál az artisztikusan bevilágított terekben, és elcsábít egy szótlan fiút. A férfi szereplő fiktív színész, John Dale (Bob Random játssza), aki a forgatás befejezése előtt megszakította a kapcsolatot Hannaforddal, sejhetően azért, mert a rendező beleszeretett. Hannaford homoszexualitása végül mégsem válik igazán jelentős motívummá a filmben, pedig a Pauline Kaelről mintázott riporter és a John Milius ihlette macsó író is célozgatnak rá.

A kifejtetlenül hagyott motívumok és elvarratlan szálak elkerülhetetlenek, sőt szükségszerűek Welles nagyszabású kísérleti filmjében. Ki tudná megmondani, mi maradt ki a több mint tizenegy órányi digitalizált nyersanyagból? Azt sem könnyű nyomon követni, hogyan jutott el számtalan személyes, jogi és anyagi természetű vita lezárása után odáig a film, hogy a Netflix bemutathasson belőle egy kétórás, „kész” verziót – a The Other Side of the Wind hányatott sorsát legalaposabban Josh Karp 2015-ös monográfiája tárgyalja. Mindez már nem számít. Ahogy Bogdanovich karaktere idézi A vihar Prosperóját a filmben: „már ünnepünknek vége”. A The Other Side of the Wind bemutatott változata zaklatott tempójú, lázálomszerű, sűrű szövetű, ezernyi izgalmas részletet tartogató, bonyolult formájú, játékos film. De nem remekmű, mert csak addig lehetett az, amíg nem készült el. A The Other Side of the Windben a befejezetlenség, a tökéletes műalkotás ígérete volt rendkívüli, a „végtelen film” eszménye. Erre tette fel az életét Gary Graver, aki részben azért kényszerült pornófilmekkel pénzt keresni és vált el két feleségétől, hogy Orson Wellesszel dolgozhasson. Tizenöt év alatt, 1970-től haláláig Wellesnek valószínűleg lett volna lehetősége befejezni a filmet, és soha nem fogjuk megtudni, hogy szándékosan hagyta-e torzóban utolsó fontos munkáját. Tolakodó a párhuzam a halálos ágyán rózsabimbót rebegő Charles Foster Kane-nel. A színész-rendező, aki imádta előtérbe tolni saját személyiségét, éppen a The Other Side of the Windben nem állt a kamerák elé. De a legvégén azért megszólal.

 

A Netflix bemutatója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13911