KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Két filmhét

• Zsugán István: Koturnus nélkül Beszélgetés Kovács Andrással A vörös grófnő című filmről
• Zalán Vince: Mindennapi agressziók Új nyugatnémet filmekről
• Szemadám György: Hejhó? Hófehér
• Hegedűs Zoltán: Gyilkosság egy francia szemével Holdtölte Texasban
• Dés Mihály: Isten hozott, Brazília! Bye, bye Brasil
• Pošová Kateřina: Horror és humor Prágai beszélgetés Juraj Herz-cel
• Ciment Michel: Filmművészet helyett filmek? Gyorsmérleg a francia moziról
• Beke László: Andy Warhol hipersztár Pop art töredékek
• Karcsai Kulcsár István: A zseniális szerepjátszó Eric von Stroheim
• N. N.: Eric von Stroheim filmrendezései
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Sztárok bűvöletében
• Báron György: Kicsi és pici
• Koltai Ágnes: Utószinkron
• Karafiáth Judit: Gyónás gyilkosság után
• Farkas Miklós: A piszkos tizenkettő
• Dániel Ferenc: A Sárkány közbelép
• Sarodi Tibor: Egész nap esik
• Lajta Gábor: A tó szelleme
• Harmat György: A beszélő köntös
• Szentistványi Rita: A kicsi kocsi újra száguld
TELEVÍZÓ
• Koltai Ágnes: Rejtőzködő arcok Miskolc
• N. N.: A 24. Miskolci Tévéfesztivál díjnyertesei
• Faragó Vilmos: Lehet-e oratóriumot írni Auschwitzról? KZ-Oratórium
KÖNYV
• Bán Zsófia: Mozi-fenegyerekek

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pilátus és a többiek

Harmat György

 

Jelentős közép-kelet-európai rendezők Nyugaton leforgatott filmjei ritkán jutottak (juthattak) idejében e régió nézői elé: a Pilátus és a többiek, Andrzej Wajda 1972-es nyugatnémet filmje sem kivétel. Holott bemutatható lett volna, hiszen az ideológiai ellenőrzéstől megszabadult rendező még csak ki sem használta a kínálkozó lehetőséget, hogy A Mester és Margarita bulgakovi evangéliumát a szocializmus politikai szatírájává aktualizálja. A filmbéli Golgota nem valamely szovjet provinciában emelkedik, hanem egy nyugatnémet nagyváros autópályája és szeméttelepe között. Még fantasztikusabb, zseniálisan kiválasztott helyszín az, ahol a farmernadrágos Jesuát Pilátus elé vezetik: a helytartó és az Embernek Fia egy ókori erődítményre emlékeztető hatalmas gyárépület betéglázott ablakokkal, benyílókkal tagolt fala előtt ácsolt színpadon találkozik. (Wajda lengyel szülészei bibliai és modern jelmezekben, a 60-as évek avantgárdé színjátszásának szellemében játszanak. Egyáltalán, a film egésze a szabadtéri teátrumok előadásait idézi föl, anélkül, hogy egy percre is veszítene filmszerűségéből.)

Amikor Máté levágja Jesua holttestét a keresztről, fehér trikójára rákopírozódik Krisztus, „a szupersztár” arcmása: e korunkbeli Veronikakendő szimbolikusan újfent megerősíti, az evangélium ez alkalommal a „fogyasztói társadalommal” szembesül. Igaz, a rend és a lázadás főtémájára hangszerelt történet mifelénk keservesen ismerős motívumokkal gazdagodik: a corpust nyom nélkül eltüntetik a Jézus-hívők elől; Júdás nem önkezével vet véget életének, Pilátus öleti meg titkosszolgálatának vezetőjével, „a tanítványok nevében”. Látható: a Pilátus és a többiek „tézisfilm”, nem mentes némi didaktikától, nem egy jelenete közhelygyanús.

Példának okáért ott a film prológusa. A vágóhídon a juhok karámja előtt egy bárány sétálgat szabadon. Wajda riporterként vele készít interjút: ő a főnök. Az a feladata, hogy megnyerje társai bizalmát. Nem könnyű a többieket meggyőznie arról, hogy áldozatuk önnön érdekeiket is szolgálja majd. Mentegetőzését nem először halljuk: „Valakinek ezt is el kell végeznie, az utódom nálam csak rosszabb lehetne.” A „főnök” mindenesetre életben marad (hogy kezelésbe vehessen egy újabb csoportot), míg a többieket lemészárolják. Megmenti az irháját, de nem lesz szabad. A vágóhídról ki nem juthat. Mindez közhely. De hát itt kezdődik a film hatalma, a kép, a kivéreztetett állatok gyomorkavaró látványa, megújíthatja az elkoptatott szóképet („mint birkákat a vágóhídra”). A Pilátus... egynémely „közhelye” ma, 18 évvel a film elkészülte után is a húsunkba vág.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4736