KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban

Varró Attila

 

Húsz évvel ezelőtt a koppenhágai palotaőrség egyik tagja filmfelvevő gépével bejárta az Egyesült Államokat: országutakon stoppolt és hetente vért adott, hogy nyersanyagot vehessen a kamerába. Jacob Holdt hazatérése után ötórás dokumentumfilmben foglalta össze öt esztendő tapasztalatait, amely az Amerikai képek címet kapta. Két évvel ezelőtt egy fiatal koppenhágai rendező is átszelte az óceánt egy Amerikai Kép kedvéért, a megvalósításhoz azonban nem kellett saját vérét áldoznia: a mohó stúdió-vámpírok első és egyetlen játékfilmjére éheztek. Ole Bornedal – hasonlóan holland sorstársához, a hollywoodi humuszban azóta nyomtalanul felbomlott George Sluizerhez – a Régi Ötlet amerikanizált újrahasznosításával debütálhatott az Újvilágban.

A Nightwatch a Nattevagten pragmatikus fordítása egy gyökeresen eltérő kultúra nyelvére, amelynek ismeretlen arcoktól idegenkedő, fél-analfabéta nagyközönsége jobban irtózik a külföldi filmektől, mint a hullagyalázástól. Ebben a nekrofil önremake-ben is csupán egyetlen szerep jutott európai színésznek: első amerikai filmjében Ewan McGregor játssza az ifjú joghallgatót, aki új munkája során nemcsak fehér köpenyes profikkal, de egy mindenre elszánt amatőr Hasfelmetszővel is kénytelen közelről megismerkedni – személye finom utalás az amerikai vérfürdőbe csöppent dán rendezőre. A drasztikus környezet-változás a történetet sem kímélte: a felnőtté válás kényszerű fóbiáit és fíliáit boncolgató, keserű pszicho-horror elvesztette szellemes szüzséelemeit és az eredeti gondolatokat; a kilencvenes évek már-már hullamerev műfaji kánonjához precízen hozzáigazított Psycho-horror lett belőle. („Hatos szabály: Az igazi gyilkos a Psycho egyik szereplőjének nevét viseli.”) Andersen és Nietzsche átengedte helyét Hitchcocknak és Jack Nicholsonnak; a vallási és szexuális tabukat komolyabban megsértő jelenetek pedig egyszerűen kimaradtak. Nélkülük a Nightwatch olyan, akár holttestei – egy a nyitott koporsós temetésre sebtében összefércelt és kikozmetikázott tetemek közül; létfontosságú szervei távoli polcokon áznak a formaldehidben, odabenn mindössze a belek és egy vérfoltos bordaterpesz árválkodik. Földet rá.

Az autopszia végeredménye: a szignó kétségtelenül a dán művészé, az alkotás mégis utánzat, bár ügyes iparos-munka – korai Bornedal helyett inkább egy közepes Soderbergh... Az eredetit Éjféli játszma címen keressék a rosszabb videotékákban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4001