KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Higasijamai beszélgetés Imamura Sohejjel

A legenda szelleme

Radevszki Teodor

 

– A meredek ösvényen ketten jönnek. A Higasijamán különben minden ösvény meredek. Lassan ballagnak hátizsákukkal, rövidszárú csizmájukban. Az egyik, a kalapos, Imamura Sohej rendező. A másik, Csijosi Nakamura idevalósi paraszt, ács, vadász, szaké-mester és alkalmi színész.

– Amikor elhatároztam, hogy Fukadzava Hicsiro Zarándokének című novellájából filmet forgatok, helyszínkeresésre indultam – mondja Imamura Sohej. – A díszletet eleve kizártam terveimből. Olyan falut kerestem, amelynek egyrészt fekvése, másrészt pedig az építészeti stílusa is teljesen megfelel a könyvben megírt Muko-mura nevű kis hegyi településnek. Ezt a falut, amely végül is a film helyszíne lett, Makinak hívják.

Üresen, elhagyatottan állt. Beköltöztem Csijosi barátom házába, ott kezdtem írni a forgatókönyvet. A Narajama legendája, úgy tudom, Kínából származik. Igaz-e vagy nem, nem tudom. De a történet filozófiai és történeti gyökereiről meg vagyok győződve. El akartam hitetni magammal, hogy jó úton járok, és ezért tanulmányozni kezdtem Maki falu történetét. A falu már négyszáz évvel ezelőtt is létezett. Tizenkét ház állt a maiak helyén és hetvenketten lakták. Négyszáz év alatt a házak száma nem változott. A lelkek száma is mindig 72 és 76 között mozgott. Se több, se kevesebb! Pedig a természetes szaporulatnak ezen a zord helyen is érvényesülnie kellett volna! Ha nem így volt, akkor valamilyen rejtélyes szabályozó gátolta a természet törvényeit. A Narajama legendájában az öregeket felvitték a hegyre meghalni. Az új életnek adtak teret, rizst, meleget... Összehívtam a falu régi lakóit, akik már elköltöztek innen a lenti faluba, ahol könnyebb az élet, és elmondtam, milyen filmet szeretnék forgatni. Nagyon felháborodtak, tiltakoztak: ők sose vitték az öregeket a hegyre, ők tiszteletben tartották a szüleiket! Hogy a falu négyszáz éven át nem növekedett, hát bizony ez Isten akarata lehetett... Sokáig beszélgettem minden egyes paraszttal, amíg a végén megengedték, hogy itt maradjak. A legfontosabb volt megmagyaráznom az itteni embereknek, hogy amikor a gyerek a hegyre viszi fel a szülőt, nem kegyetlenségből teszi, hanem kötelességből. A szülő is büszke a gyerekére, aki elkíséri őt utolsó útjára. Mivel ez egyfajta öngyilkosságnak tekinthető, féltem, hogy újabb ellenkezésbe ütközöm. Nem így törtónt. A falubeliek buddhisták. Az ilyen végső cselekedetet megvilágosodásnak nevezik. A lélek megtisztulásának. És ez a minden kötöttség nélkül szabad cselekvés választását jelenti. Sőt, ezek az emberek nem is egy generáción belül képzelik el az élet és a halál problémáját. Folyamatosságában látják e dolgok rendjét. Tisztában vannak azzal, hogy az élet véges; nem reszketnek a haláltól. Számukra az élet a halált jelenti, és a halál az életet. Ez olyan természetes kör, amelynek nem lehet meghatározni sem az elejét, sem a végét. A test meghatározott földi élete kikényszeríti, hogy foglalkozzanak a túlvilág kérdéseivel is. A természet, amelyben élnek, a sűrű erdők, misztikus tavak, évszakok változása segítették szemléletük kialakítását. Számomra bebizonyosodott, hogy a Narajama legendájának szellemét megtalálhatom itt, a Higasijama bércei között.

Éppen befejeztük a téli felvételeket, amikor megkaptam a hírt, hogy filmemet meghívták a cannes-i fesztiválra. Hátravolt még jónéhány nehéz tavaszi jelenet. Az egész tájat hó borította. Helikopterekkel olvasztottuk és takarítottuk a havat. Egy hét alatt befejeztük a forgatást és másik öt napra volt szükségem, hogy véglegesen megvágjam a filmet. Hát, így történt... Azóta én is visszajáró lélek vagyok ebben a faluban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5904