KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Lukácsy Sándor

 

A Vanitatum vanitas költője nálunk az első, aki belenézett az emberlét legsötétebb mélységeibe. A vers csupa kijelentő mód, pőre állítások sorozata; az indokolást – történetnyomozásai alapján – később fogalmazza meg Kölcsey. Abban is első, hogy nyelvünkön a legkorábban írta le a történetfilozófia szót.

A história (és némileg a kozmológia) lapjait forgatták Kölcsey folytatói is: Vörösmarty, Eötvös, Madách. Leírva állt előttük a rettentő tanulság: nincsen remény. Ha feloldást sugalltak a küzdés eszméjével, azt mint nemzeti költők tették: elvégre sem a száz tennivalójú reformkornak, még kevésbé a Bach-korszak leköpött magyarjának nem mondhatták (Shakespeare-rel): ess kétségbe!

Jeles András szuverén módon gondolta újra nagy elődei töprengéseit. S eljutott ő is egy kijelentő módig.

„Hangyafészek”, „patkánycsoport”, „kakas viadal”, „hagymáz”: ezek és ilyenek voltak Kölcsey állításai. Jeles András, ha lehet, még keserűbben minősít: „árnyékszék”, „bűnbarlang”, „gonosz világ”. Rongyos és gyáva nép marakodása; látványban (rendező, operatőr és díszletmester káprázatos látvány-szín-mozgásszekvenciáiban): szeméttelep, rongyhalmaz, torz pofák, szétvetett combok, hullamező és vér. Vércsík Miltiádész asszonyának arcán, vérmocsok Tankréd kendőjén, vér – kádnyi – a guillotine alatt, vér kézen, ágyékon, sziklán, várfalon, vér serked az anyaföldből is. Ez történelmünk. Vagy inkább a condition humaine. A lét maga.

Jeles Andrásnak voltaképpen nincs szüksége történelmi igazolásra. A küzdelem nála eldőlt, mielőtt megkezdődött volna, s a firtató szavakat – Megy-é előbbre majdan fajzatom? – a film Ádámja némileg hitetlenül, madáchi penzumként mondja.

Ebben a filmben nincs küzdés, nem is lehet, mert az Úr értelmetlen zsarnok: hitvány szeszélyből tilt, és bosszúja gyermekekre – zöld és tiszta, rousseaui-i liget ártatlan lakóira – uszítja rá a husánggal hadonászó, huligán Halált, méltó bérencét rikácsoló urának. A küzdelem eldőlt; itt csak meghalni lehet. Jeles András nemcsak azért tartott meg mindössze ötöt Madách történeti színeiből, hogy műve ne haladja meg a szokásos filmterjedelmet. Amit el akart mondani, elmondta a hegeli triádok geometrikus cicázása nélkül, elmondta öt ütemben, s miután minden eszmény – haza, vallás, szerelem, forradalom, tudomány – visszájára fordult és átokká vált, miután Krisztus öt sebe – Madáchnál ismeretlen merészséggel – kicsúfoltatott, miután végső summázatként – mintegy Kölcsey verséből – egy óriáspatkány is megjelent: a londoni színnel be lehet fejezni. Reménysugarat immár nem ád semmilyen – jó vagy rossz – falanszter, s az emberélet eszkimó fagy nélkül is mint silány eszkimó-lét mutatkozik meg. És egyáltalán: ahol Isten szörnyű szolgája, a Halál a fő protagonista, mi jöhetne még a londoni szín haláltánca után?

Az ébredés: űr-csupasz sziklán fekszik két pucér pondró, fázósan összebújva két meztelen gyermek, kiket földhöz lapít az Úr rikácsoló szava: Bízva bízzál!

Lucifer – maga is gyermek, szőke, lányhajú, szép, szinte csak abban különböző a gyermek Ádámtól és Évától, hogy rezignált tudásával kissé koravén – ironikusan megismétli a szavakat: Bízva bízzál!

A film, a keserűségében végtelen film itt véget érhetne, hogy átvegye uralmát mindenek felett az idő homokja... Jeles András azonban még egyszer megismételteti az Úr biztatását: a Halállal. Szószaporítás? Nem! A Halál szavait Ádám félig fölemelkedvén (mint a Sixtusi kápolna freskójának Ádámja, a teremtés szűz pillanatában): szembenézve fogadja. Ennyit tehetünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6322