KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/október
POSTA
• Bese Károly: Hozzászólás egy kritikához
• Szemadám György: Válasz Bese Károly filmbarátnak

• Almási Miklós: Leltárhiány Átváltozás
• Ágh Attila: Tudunk-e szavakkal politizálni? Jegyzetek Dárday István és Szalai Györgyi filmjéhez
• Csepeli György: Múlt vagy jövő? Földi paradicsom
• Bácskai Tamás: A Hitel hitele
• Pünkösti Árpád: Hol volt, hol nem lesz? Egy film folytatása
• Zalán Vince: Az otthontalanság mestere A dolgok állása
• Bikácsy Gergely: Napló háború után Démonok a kertben
• Molnár Gál Péter: Shakespeare fűzőben Szentivánéji szexkomédia
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Filmek menedéke Karlovy Vary
AZ ÉN FILMEM
• Szomjas György: Az ipari világ népmeséje Volt egyszer egy Vadnyugat

• Báron György: Fény az ablaküvegen Bo Widerberg-sorozat a televízióban
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Királygyilkosság
• Harmat György: A békák királyt választanak
• Ardai Zoltán: Emlékeim a régi Pekingről
• Gáti Péter: Holnemvolt
• Csantavéri Júlia: Grog
• Ardai Zoltán: Karate lengyel módra
• Sneé Péter: Boldogságkeresők
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Nyári visszapillantó
• Friderikusz Sándor: Csókolom, Szépenjól bácsi! Beszélgetés Pomezanski Györggyel a Felkínálom című tévéműsorról
VITA
• Kálmán András: Magyar kábel
• Nagypál Endre: Magyar kábel
• Varga Csaba: Ne féljünk a társadalmasítástól!

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Maurice Pialat halálára (1925-2003)

Bikácsy Gergely

 

Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a pfujoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.

Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája: negyvenhét évesen (!) válik ismertté 1972-ben: a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett (egy menhelyi fiú dokumentáris ízű történetével előzőleg megbukott). Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját óriási visszhangú filmmel botrányt – de nagy közönséget vonzó botrányt – okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-­­díjat szerez. (Szerelmeinkre...!) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.

A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Lulu a kültelki csavargó és a férjes polgárnő (Gérard DepardieuIsabelle Huppert) dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban ma csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető (a rendőr Depardieu itt egy arab bűnöző francia élettársába szeret bele, s persze a nő – Sophie Marceau – meg a bűnözők jól átverik); ez annak idején kapott is néhány lesajnáló rövid kritikát.

Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. E nélkül a Lulu üres és semmitmondónak látszó lumpentörténet marad. A Szerelmeinkre...! egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgen-felvétele is – csak ezt ismerve izzik fel igazán a fűvel-fával, minden nap mással összefekvő, családjából kitörni akaró kamaszlány és őt dühöngve szerető apjának kapcsolata. „Portré, társadalomrajz és egy könyörtelen családi harc dokumentum-krónikája” – jellemezte egy kritikusa. A felsorolás minden szavára ugyanolyan erős hangsúly esik, a „családi harcra” kicsit erősebb. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.

Az apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.

Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Utolsó filmje, a Le Garcu (talán: Legényember, Vénlegény) egy apa-fiú kapcsolat harag-rajzolata már nem érdekelte a közönséget. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, nemcsak a mellette végig kitartó Depardieu, de azok is, akiket megbántott, mindenki. Isabelle Huppert tisztánlátó kis cikkben búcsúzott tőle a Libérationban. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak – ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.

„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett: Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.

„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték most Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2100