KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jegyzet Huston filmjéhez

Buda Béla

John Huston a II. világháború idején forgatta hatvan perces dokumentumfilmjét egy amerikai katonai ideggyógyintézetben. A filmet – amelynek leírt változatából részleteket közlünk – harmincöt évi zárlat után, tavaly mutatták be a nyilvánosságnak.

 

A modern háború borzalmai hallatlan idegi megterhelést jelentenek a katonák számára. A háborúban a halállal nem lehet szembenézni, elvész még az az illúzió is az emberekből, hogy vitézséggel, ügyességgel életben lehet maradni. Tüzérségi lövedék, akna, gránát sajátosan elidegenedetté, felfoghatatlanná teszi a veszélyt, kiszámíthatatlanná a túlélést.

Nem csoda, hogy már az első világháborúban, az első igazán borzalmas és modern háborúban milliók betegedtek meg neurotikus tünetekben. Az úgynevezett „rázóremegés” szinte járványszerű volt, és áldozataival még évekkel a háború után is lehetett találkozni. Gyógymód erre az állapotra alig volt, a katonaorvosok büntetéssel, szigorral próbálták a tüneteket szüntetni, de nem sok eredménnyel.

A második világháborúban nem mutatkozott olyan nagy mérvű neurotikus letörés a katonák között, mint az elsőben. A második világháború Európában totális háború volt, különösen az utolsó években már nem jelentett a katonáknak igazi biztonságot az esetleges leszerelés. De az idegességgel és a „szimulációval” szembeni szigor is fokozódott, az ideges katonának, különösen a német hadseregben, feljebbvalóitól is ugyanúgy kellett féltenie az életét, mint ahogy a harcmezőtől félthette. Hatott a militarista nevelés is, ami a német katonákat bizonyos mértékig felkészítette a háború értelmetlen veszélyeire.

Az amerikai hadsereg katonái viszont nem voltak felkészültek. Viszonylagos jólétből, szabadságból kerültek a háborúba, nehéz volt alkalmazkodniuk. Nagyon sok idegösszeroppanás, ideges letörés következett be. A legtöbb ilyen állapotot frontközeli kórházakban kezelték, csak a háború vége felé vitték haza a súlyosabb eseteket, főleg az európai hadszíntérről. A kezelés modern módszerekkel történt és nagyon eredményes volt.

Ezt mutatja be – szakszerű hűséggel – a Legyen világosság című film. A kezelési stratégia lényege az, hogy a katonákat sérültnek, betegnek tekintik, rábírják őket, hogy szembenézzenek lelki sérüléseikkel, levezessék a lelki trauma okozta érzelmi feszültségeket, majd pedig csoportpszichoterápián át megtanuljanak újra régi énjükkel vagy esetleg még korábbi szokásaiknál érettebben kapcsolódni a többi emberhez, visszailleszkedni az életbe.

Nem volt könnyű kialakítani ezt a kezelési rendszert, jól tudjuk, hogy a lelki sérülés elfogadtatása is nehezen ment kezdetben. Az amerikai tiszt ugyanis megpróbálta büntetni, szigorral „nevelni” az idegbeteg katonát, ugyanúgy, mint a német. Az amerikai katonapszichiátereknek szinte harcot kellett folytatniuk az ideges betegségek elismeréséért. Fordulópont volt, amikor egy frontkórház szemléje során egy tábornok – a háború egyik híres, tekintélyes tábornoka – összeszidott és gyávának nevezett egy ideges katonát, és a pszichiáterek tiltakozása nyomán másnap nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie tőle. Ettől kezdve zöld út nyílt a kezelés előtt, és a filmben látható kezelési eljárásokkal nagyon jó eredményeket értek el.

A háborús gyógyítási kísérletekből sokat hasznosított a pszichiátriai gyógykezelés békeidőben is. Elfogadottá vált a csoportpszichoterápia mint a pszichiátriai viselkedésváltoztatás, személyiségfejlesztés és rehabilitáció módszere. Elfogadott lett, hogy lelki sérülés esetén nem a pihenés, a kímélet, a „nem beszélünk róla”-attitűd a helyes, hanem az élmények feldolgozása, a feszültségek újraélése és ezen át levezetése. Ezek a módszerek és elvek a magyar pszichiátriában is használatosak, de nálunk még korántsem mentek át annyira a köztudatba, nem ismeretesek a lakosság előtt, mint az Egyesült Államokban.

A már csaknem négy évtizeddel ezelőtti eseményekről beszámoló amerikai film mondanivalója ma is aktuális. Amibe itt bepillanthatunk, az lélektanilag érvényes, számunkra is fontos jelenségek és szabályszerűségek sora.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7033