KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szindbád Nagybányán

Rózsa Gyula

 

Vigyázat, két művészet között abszolút párhuzamokat többnyire csak porhanyós lelkű dilettánsok és mindenre elszánt szakkutatók képesek bizonyítani; ráadásul nem kizárható, hogy e két törekvő egyed igen gyakran és észrevétlenül egy alakban inkarnálódik. Továbbá a nyelvrokonság-tudomány tapasztalata, miszerint nincs két olyan idióma, amelynek tíz véletlen szava egybe ne hangoznék, fedi a film és képzőművészet komparatistáinak bölcsességét is, s tudni való, hogy tíz hasonlóság birtokában már csak idő, szívósság kérdése megtalálni a további száztízet és ezertízet, érvényességtől függetlenül. Célszerű hát a káprázatosán kézenfekvő analógiákat kétellyel vizsgálni, magam is bizalmatlanul nézek rájuk.

Szindbád nagybányai otthonosságát azonban e kételyek közül kinézve is tíz éve látom. A film méltatói már akkor, évtizede pontosan tudták, hogy Huszáriknak azért sikerült az addig soha csodává nem váló Szindbád-varázslat, mert kihívó alázattal mert-tudott elrugaszkodni cselekményektől, mert az írott Krúdy-törvénynek a szellemét, s nem a betűjét tartotta meg a koncipiálás és a forgatás során. A képek, a dús vizuális anyag alkotta újra s vetítővászonra a sérülékeny költészetet, állították a kritikák – a mélyek azt is fölfedezve, hogy ez a történeteket fölöslegessé tevő, mert halk és gyönyörű folyamatossággal beszélő látványélmény minőségileg, dramaturgiailag más, lényegibb, műszerkezethez tartozóbb, mint a „szép” filmek nagyszerű fényképezése. Besorolni, művészettörténeti dossziéba rakni egyetlen bírálat sem kívánta ezt a főszerepet játszó látvány- és tárgyvilágot, tudomásom szerint egyszer íródott le az impresszionizmus szó, akkor is okos záradékokkal, szerencsére.

Szerencsére, mert dilettáns lelkű műértelmezőkön kívül féldilettáns lelkű rendezők és operatőrök is kedvelik, meg is csinálják a maguk művészettörténeti filmpárhuzamait. Műtörténeti órákra járt embernek mi sem könnyebb, mint „stílusban tartani” egy produkció képi küllemét – vagy ezt az attrakciót írott kritikában egy-egy izmus-szóval honorálni, esetleg leleplezni. Ha a Szindbád-filmet mégis a nagybányai festészettel láttam rokonságban – s látom mind bizonyosabban tíz év múltán, újra nézve –, nem az efféle celluloidon felmondott műtörténeti leckére adok kalkulust. Nem is tehetném, ha már nyilvánvaló, hogy ennek a filmnek nem a formája, hanem a lényegének része a látvány- és tárgyvilág. S nem tehetném azért sem – erről később még részletesebben –, mert a nagybányai piktúra oly bonyolult, hogy egyszuszra felmondani szerencsére lehetetlen. Gyönyörű egyezéseket természetesen láttam; egy élénkzöld hegyoldalak között vezető mélyútban Iványi Grünwald éles levegőjét, a film eleji levélírás-jelenet szórt fényében Réti István enteriőrjeit, a korcsolyázás képeiben azt a bizonyos finom naturalizmust fel nem fedezni lehetetlen. Ezek az én analógiáim, több van belőlük tíznél. Alkonyfényű, sárga, provinciális barokk templomok, amint Ferenczy Károly állapot-képein, s hajnali párákban tejszínű tónusok, mint más Ferenczy-műveken, dús szobabelsőkben Csók Istvános, kihívó nőiruha-színek, s behavazott, halk bányavárosi főterek, mint a magyar plein air hajdan legmerészebb alkotásain; – ha a hasonlóság elegendő bizonyíték volna, itt meg is állhatnánk. S befejezhetnénk azzal, amivel tulajdonképpen kezdeni kellene inkább: a Szindbád-film és Nagybánya kapcsolatának felismerésével. Csakhogy a feltétlen párhuzamnak a művészettörténet részéről akadályai vannak. Mert ha Nagybánya él a filmen, akkor – az előző példák kérdeznek – Ferenczy Károly Nagybányája, vagy az egykori Csók Istváné, Rétié-e, vagy az Iványi Grünwaldé? S tovább: ha például Ferenczy Károly volna a párhuzam egyik oldala, melyik Ferenczy Károly vajon? A korai, hamvas naturalizmus, a titokzatosan mély misztikus-realisztikus, a verőfényes, vagy a késői, titkokat, tapasztalatokat és rezignációkat egybefogó fegyelmezett? Természetes, hogy a művészettörténeti szakirodalom Nagybánya közös és általános érvényű jellemzésére a helység, a festőiskola külső keretei mellett csak az egyetlen plein air fogalmat tudja-akarja használni évtizedek óta, és ez az impresszionizmust például pontatlannak tartja, mert a festőiségben és témában, koloritban és modellálásban, merészségben és tradicionalizmusban százfelé tartó törekvéseket más, mélyebbre ereszkedő műszóval nem tudná hamisítás nélkül közös nevezőre hozni. S ez az egyetlen plein air is milyen sokféle szabadban festést, az atmoszféra- és fénypiktúrának mily sokféle változatát jelenti az egyetlennek tudott nagybányai körben. A természetben lélegző naturalizmustól a természeti fényben szétcsillámló impresszív szabadosságig, a fényittasultságig, aztán magát önként visszafegyelmező szolidságtól a robbantó fényt mindig csak kerülgető óvatosságig lelhető meg azoknak a képeknek, a festő-magatartásoknak a lényege, amelyeket a közös fogalomnak fednie kell. Nagybánya élt, olykor visszaélt, de gyakran csak emlékezett, készülődött, vagy félt a plein air-rel, a plein air-re és a plein air-től.

Röviden: nagybányai festészet külső jegyeiben és korszakaiban túlságosan is eklektikus stílusfogalom önmagában is ahhoz, hogy képi formanyelve kikölcsönözhető, filmre forgatható legyen. Túl azon, hogy festékfoltokkal és szín-fény rebegésekkel teljes impresszionizmusból optikai és lélektani képtelenség volna áttétel nélkül filmképi nyelvet másolni, túl azon, hogy még a zártabb, plasztikusabb, artikuláltabb plein air képek sem szolgálhatnak filmes eszközként úgy, hogy álló plein air képek a felvevő, illetve a vetítőgép pergetése révén egymásbaömlenek, képsorrá olvadnak – tehát túl mindezen, már csak a heterogén egység is kizárja a felszíni, a látványszerű, a kézenfekvő és végigbizonyítható képi Nagybánya–Szindbád kapcsolatot.

A Szindbád-film világa – az ezt nagyrészt meghatározó képi-tárgyi világ – egységes, összetartozó, mélységében homogén. Honnan hát a gyanúja a Nagybányával való rokonságnak, s ha indokolt egyáltalán ilyen, a gyanú melyik Nagybányához vezet?

A válasz nem a további analóg képekben keresendő, a választ a látszólag többféle Nagybánya-analógiát bizonyító képtünemények közös szellemi azonosságában kell megtalálnunk. S ehhez a filmbeli egységhez valamilyen formában hozzá kell tudnunk Huszárik, s a Huszárikkal együtt látó operatőr Sára Sándor alkotásán kívül a díszlettervező Vayer Tamás és a jelmeztervező Vágó Nelly szellemi részvételét. Hozzá berendező, kellékes, ruhakivitelező, maszkmester és fodrász teljesítményét is. Ők, együtt teremtettek igazi, mély, fizikaiból átszellemülő költészetet. A Szindbád finom szőrmegallérja, ezüst-szürke téli eleganciája, amely teljessé teszi a késői találka félidilljét és a havas táj plein air-jének rezignált idilljét; a Majmunka nyájas csillogású porcelánszervize és tompán fénylő meggyfaszín bútora, amely szerény-biztos nemességet jelent a Majmunka gyanúsan nem nemes, nem is szerény, de gyönyörű madame-öltözéke körül; a tartózkodó barokk műemlékházak, amelyek öntudatosan múltjukat tudók, kissé mindig deklasszálódtak, de folyamatosan artisztikusak: ezek nem csak szépen fényképezett képek, nem megkomponáltak és tónusban tartottak csupán. Ezekben a képsorokban a tárgyak, a házak, a ruhák, a fények maguk szépek. Jobb napokat látottak, finomak, köznapiságukban megemeltek. Az anyaguk, az ízlésviláguk, a formájuk, a hangulatuk önmagában testesíti meg egy inkább tegnap, tegnapelőtt született, de még ma is élő anyagi kultúrát, választékosságot, szolid előkelőséget. Törékenységet és magabiztosságot, olyan belső szépséget és külső csínt, amit már szinte nem is lehet másként, mint artisztikusan fotografálni, s amelyet mégis csak igazi alkotó tud filmteljességgé átlelkesíteni.

Igazi alkotók tudták ezt a tárgyvilágot hajdan piktúrateljességgé lelkesíteni. Nagybánya enteriőrjein – a legszegényesebbeken is –, decensek a terítékek, mestermunkák a bútorok és sugárzók a petróleumlámpák. A nagybányai piktúra legrobbanóbb, legkevésbé naturális plein air-képein is látnivaló, hogy nem csak színes a hölgyek öltözéke, hanem drága-elegáns, de legalábbis sikkes, és kitűnő anyagból szabott az urak röverje. A cselédlány-hölgyeké is, a kocsisuraké is, a félmeztelen favágó-uraké is. Nem is annyira azért, mert a nagybányai festők maguk is abból a jobb napokat látott vagy éppen jobb napokat látó félig lecsúszott dzsentri, félig fölemelkedett polgár-világból jöttek, amelyet téma szerint ábrázoltak, vagy ürügyül használtak. Hanem, mert a nagybányai festők piktúrája fogalmazta meg azt az emberi-filozófiai lényegében finoman tartózkodó, elegáns passzív liberalizmust, rezervált, de humanista derűt, amellyel a század fordulóján egy felemás, még nem végleg lumpenizálódott, nem is egyértelműen burzsoává vált magyarországi félpolgárság középosztálynak tudhatta magát.

Szindbád, ha az irodalomtörténetnek és a Krúdy-könyveknek hinni lehet, maga is ennek a különleges társadalomnak különleges figurája. Szociológiai, anyagi helyzete ismeretlen, nem is érdekes, de tény, hogy nagy, régi kényelmek, finom tárgyak és jobbára jólszabott elegancia körében éli szép, hányódó, komisz életét. Egy pillanatig sem hiszem, hogy a kitűnő képzőművész-tehetségű Huszárik Zoltánnak szüksége lett volna ilyen elmélkedésre és tudatosan felismert Krúdy–Nagybánya párhuzamra az alkotáshoz. Huszárik – ez már közhely – átélt és nem spekulált. De bizonyos vagyok benne, hogy a Krúdyt is, képzőművészetet is szuverénül átélő Huszárik önkéntelenül rátalált a két művészet liberális finomságára, esztétikai-etikaivá lényegülő anyagi-optikai titkára, s innen magyarázható a látszatnál mélyebb rokonság.

Hogy mostmár Huszárik mit, s hogyan kavart fel azzal, hogy 1971-ben filmre hitelesítette az egyik finomliberális mesterművet – a Krúdyét – egy másik finom-liberális mestermű – Nagybánya – felérzett lényegével, s miért több a tette ennél a nem csekély transzponálásnál – azt a Szindbád méltatói elmondták már, s el fogják még mondani ezután.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 10-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7200