KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Rejtett kamerás műsorok

Szigorúan nyilvános

Kemenes Tamás

Ha rejtett kamerák ezrei figyelik minden lépésünket, a valóság könnyen átcsaphat valóságshow-ba.

Kész csoda, hogy nem botlunk meg a piacra menet, úgy be van drótozva az egész ország. Akár komoly megvesztegetés történik, akár a sportszeletek halma apad le gyanúsan a sarki közértben, hamar kiderül: a dologról minimum egy darab rejtett kamerás felvétel készült. A „műfajt” persze nemcsak a különböző biztonságtechnikai cégek és a közélet egymással acsarkodó szereplői, hanem a gigantikus polipként terpeszkedő-terjeszkedő bulvármédia is –meg a net hátán óriásivá növekedett pornóipar – rég felfedezte magának.

Bambább pillanatainkban azt gondolhatnánk, hogy a láthatatlan kamerák által teremtett mozgókép- és valóságtípus akár hasznossá is tudja tenni magát – például, amikor a politika kénköves bugyraiba hatol bele, segítvén minket az eligazodásban. Csakhogy a paranoia érzékenységével megáldottak nagyon is jól tudják: ha a rejtett kamerás felvételek gyártásából hosszú életű divat, esetleg állandó szokás lesz, úgy nem a földalatti – értsd: „mélyebb” – valóság szörnypofájához kerülünk általa közelebb, hanem egy meglehetősen olcsón leforgatott fikciós filmkígyóhoz. A bedrótozott ország, amely immár tudja magáról, hogy ő egy bedrótozott ország, hamar tarka meseszínpaddá változik – s rajta színésszé minden férfi és nő.

Ebből adódóan egyre nehezebb, sőt gyakran egyenesen lehetetlen különbséget tenni lehallgatáskor keletkezett hanganyag és országosan sugárzott élő telefonos interjú, kémkamerás felvétel és vállaltan nyilvános sajtótájékoztató – vagyis „valóság” és „fikció” között. A drótok állandó – és tudható – jelenléte már nem az úgynevezett igazság kihantolására való, sokkal inkább látványos színjátékra ingerel. Mindebből akár egy új szórakoztató mozgóképes műfaj is születhet, csak rá jellemző dinamikával és üdítően új forrásokból táplálkozó feszültségekkel-bonyodalmakkal. Ami azt illeti, egy politikust úgymond „lebuktató” felvétellel kapcsolatban már ma is csupán ennyi vethető fel biztosan: izgalmas-e amit látunk, avagy sem. Átkapcsolunk-e a kedvéért bárhonnan is? Ezekben az esetekben ugyanis legfeljebb csak a mozgóképre magára tudunk rákérdezni, amely viszont nem más, mint puszta felszín: sehová nem léphetünk általa – különösen nem az „igazság” felé. Az efféle felvételek mögött nemhogy információ vagy üzenet, de szó szerint semmi nincsen.

Ez eddig nagyjából rendben is volna, de a rejtett kamera – sajnálatos, de nagyon is érthető módon – nemcsak a celebek és közszereplők, hanem az „átlagember” intim pillanataira is igényt tart. Hiszen éppen a suttyomban rögzített intim pillanat az, amelyben ott szunnyad a szörnyű celebteremtő erő: a korábbi névtelenek filmre rögzített brutális őrjöngése, részeg bugyborgása vagy éppen heves szexuális aktusa (szerencsés esetben ezek esztétikus egysége) pontosan ugyanolyan gigantikus érdeklődésre tartanak számot és éppen olyan gigantikus értéket képviselnek, mint a mélyűrbe vágyó Anettka, Fekete Pákó és a politikusok többségének műsorszámai. Tehát átlagos életünk, jóllehet egészében – egyelőre – nem, potenciálisan azonban szinte minden másodpercben nyilvánossá válhat. A korábban az ellazulást szolgáló intim pillanatokban, mint afféle gazdatestben, egyelőre ismeretlen természetű, jövőbeni műsorszámok telepedhetnek meg. Sőt: a test, amely a rejtett kamera „szeme láttára” kapcsolódik össze az intimitással, önmaga – bulvárszempontból – legértékesebb állapotába lép. Mert hirtelen botrányossá, izgalmassá, vagyis remekül fogyaszthatóvá válik.

Ha a tévézés, mint magesemény köré szerveződő kortárs emberélet valamilyen – leszűkített – értelemben még meg kívánja tapasztalni önmagát, előbb-utóbb kénytelen lesz képernyőképes, ínycsiklandó műsorszámmá, branddé szerveződni – önmaga legnagyobb örömére. Magyarán magát kell (el)fogyasztania.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10091