KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A nemzeti érzületről

Fáy Miklós

India zenéje csapda. Európaizált változatával nem érdemes foglalkozni.

 

Kis nép vagy nagy nép – egyre megy. Vagy mondjuk inkább így: nem a lélekszámtól függ, hogy mit kezd velük (velünk) a nemzetközi filmipar. A kis nép örüljön, ha észreveszik, ha legalább egzotikumnak beveszik a buliba. Mert hiába vet szét bennünket a nemzeti büszkeség, hogy Sebestyén Márta énekel Az angol beteg főcíme alatt, ha kiderül, hogy azért választották a Szerelem, szerelem kezdetű dalt, mert a rendező, a zeneszerző és minden bizonnyal az átlagos néző számára is olyan, mintha arabul volna. Micsoda szimbólum, mondják, az angol betegről kiderül, hogy magyar, és a fájdalmas sivatagi gajdolásról is az derül ki, hogy magyar.

Na jó, mit akarunk a magunk tízmilliójával. De ott van a sokszázmilliós India, a Káma Szútra címet viselő idegenforgalmi fogantatású filmalkotásban. India a színes ruhák, turbánok, pödrött bajszok, kékesfekete hajú, szőrös férfiak, elomló húsú nők országa.

Kő, selyem, víz, csillogás, festett elefántok és Michael Danna filmzenéje.

Michael Danna menjen a fenébe! Ha ismeretterjesztésnek szánta munkáját, hogy bebizonyítsa, India önálló, izgalmas világ, saját zenekultúrával, amelynek könnyített változatát a Nyugat is meghallgathatná, akkor elkésett huszonöt évet. Akkoriban zajlott a Koncert Bangladesért, akkoriban készült el egy ideig oly népszerű Kelet-Nyugat találkozója lemez, jó szándékú horizontszélesítésnek szánt igazi szörnyszülött produkció, Yehudi Menuhin és Ravi Shankar játszott rajta együtt. Ábrándos lelkűeknek való muzsika, akik időnként összetévesztik a bambulást a meditációval. India zenéje csapda. A könnyített változattal nem érdemes foglalkozni, az eredeti zene befogadása viszont egy európai számára szinte reménytelen feladat.

Egyszerűen szólva: nem rendes dolog, ami a Káma Szútra alatt hallható. India zenéje nem hangulatfestő elem – sőt, éppen nem az. Pontosan azzal nem foglalkozik, amivel a nyugati zene, ha nem is elsősorban, de mégis nagyon szívesen: soha nem ábrázol, nem utal ismert zajokra, egy éjszakai ragában nincs csönd, elmélyültség, lágyság – vagy legalábbis mindez nem hangerővel, hangszínekkel fejeződik ki. Egy raga elkezdődik az alaap-pal, mondjuk így: a bevezetéssel, ahol a szólista vagy az énekes kíséret nélkül meghatározza magát a ragát, bemutatja a hangokat, amelyből a téma áll. Már maga az alaap nehezen érthető a nyugati zenén nevelkedettnek, hiszen eltarthat akár negyed óráig is. Egészen másfajta zenei gondolkodásmóddal állunk szemben, szabályokkal, amelyek a nyugati fül számára érthetetlenek, mint például a hangnemváltás tilalma egy ragán belül, az emelkedő és ereszkedő hangsorok bonyodalmas kombinációs lehetőségeivel, eleven hagyományokkal, gurukkal és tanítványokkal, csoportos improvizációkkal, amelyek az indiai zenét lejegyezhetetlenné teszik.

Azt gondolom, már ahhoz is tisztes erőfeszítésre van szükség, hogy a hallgató rájöjjön: ebből a zenéből soha egy kukkot nem fog érteni. A Káma Szútrában azonban jönnek az indiai hangszerekkel, pöntyögnek rajtuk kicsit, hogy aláfessék a szerelmi jelenetet vagy a tisztálkodást a szent folyóban, az egészhez hozzácsapnak mandolint és basszusgitárt, összekeverik az ismert és ismeretlen hangszereket és hangzásokat, a lényeg pedig egyre távolabbra kerül. Becsapnak, átvernek, megtévesztenek. Most, hogy újra elővettem klasszikus indiai lemezeimet, az egyikben találtam egy idézetet. „Nincs szükség arra, hogy keveredjen India és a nyugati világ zenéje, hiszen Indiának gyönyörű saját klasszikus zenei hagyományai vannak, ez a kevert zene pedig egyszerűen nem ér semmit.” Zubin Mehta mondta, az indiai karmester.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1497