KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/március
KRÓNIKA
• N. N.: Magyar filmhét Rómában és Triesztben

• Létay Vera: Mephisto ezredes Szabó István új filmjéről
• Zalán Vince: Hiteink lombtalanodása
• Lengyel László: Lezárult-e a per? A magyar nép nevében
• Lengyel László: Börtönbeszélgetések Háborús bűnösök – önmagukról
VIDEÓ
• Jancsó Gabriella: Gyártók, piacok, jogok Kitekintés a képmagnózás világára
• Koltai Ágnes: Képmagnózás – itthon Beszélgetés dr. Gombár Józseffel
• N. N.: A Mokép videókazetta-kínálata
• N. N.: A Pannónia Filmstúdió videó műterme
• N. N.: A televízió videókazetta-kínálata

• Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: A másik Amerika New York
• Koltai Ágnes: Kortársunk a háború Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tavaszi szimfónia
• Lajta Gábor: Erotikus képregény
• Schreiber László: Prognózis
• Bérczes László: Berthe
• Ardai Zoltán: Ha már egyszer megesett
• Magyar Judit: Gumi-Tarzan
• Kapecz Zsuzsa: Az önvédelem nagymestere
• Harmat György: Házibuli
• Gáti Péter: Megtorlás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Emlékezzünk játszva Szivárvány
• Breitner Miklós: Képhiba Gazdaság a tévében
• Koltai Tamás: Az eposz hitele Vaskor
• Szilágyi János: Péntek esti saláta Beszélgetés Balogh Náriával, a Televízió Ifjúsági Szerkesztőségének vezetőjével

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Reklámzabálók Éjszakája

Cséb és Calgon között

Bakács Tibor Settenkedő

Minden kor a maga istenségének hódol: ma a kép az úr.

 

Reklámzabálók éjszakája. Mintha azt mondanám, zombik találkozása a Giga-Centerben, ahol színi előadáson a Szentivánéji álom parafrázisát adják elő, ötven másodpercben. S hiába minden gúny a szájszögletben és arisztokratikus kéztartás a legyintésben – erre kíváncsi vagyok magam is. Soha, semmikor nem érzem magam oly közel Európához, mint amikor a tévénkben reklám megy, s rádöbbentenek, hogy csehül állok Calgonból vagy fogytán a Vanish.

S ha már Európáról álmodozunk, abból én a francia stílusút szeretem a legjobban, nota bene: ennek az éjszakának az ötlete is Párizsból jött. 1981-ben Ínyencségek címmel a párizsi Kinopanoramában öt blokkban pörgették a vászonra az 1935-től készült reklámokat. Ezután minden évben, a Grand Rexben színpadi show-val fűszerezve egy éjszakát csak a reklámoknak szenteltek a párizsiak. Az éjszakai átadottságra máshol is vágytak, így 1999-ben már Mongóliában, Izlandon és Bagdadban is tocsognak a kreatívok. Ránk csak a XXI. században került sor, de rögtön a megfelelő tisztességgel. Maga a kitaláló nagyfőnök is itt van, Jean-Marie Boursicot köszönti a magyarokat, akik szintén itt vannak, de gyanúm, hogy azért jöttek, mert szívesen lennének ott, ahol e filmeket forgatták, nézik, értik – a föld felett és az ég alatt.

A bulihoz minden kellék megvan. Jó nők, gazdag arcú pasik, fény és hangtechnika, lazacos szendvicsek, a ruhatárban a munkásosztály, kabát darabja hatvanöt forint. Az öt forintot a kreatívok jóindulatának tartom, ráteszek egy lapáttal, s nem kérek vissza a százasból. A színpadon már megy a seregszemle, egy levéltáros pontosságával és unalmával sorolják fel, hogy mit tudnak: petárda pukkan, görögtűz fröcsög, lézer-show szabdalja a füstös leget, ibolyakékben fényben és jelmezben táncolnak kukacok, a tető alól lufik hullnak alá. Vajon Párizsban is ilyen? Vagy százzal több a lufi? Vagy Párizsban a hely (genius loci) más, így minden más is más.

A zombik leginkább negyven alatt és éjszaka élik vadászéveiket. Energiaközpontjuk a médiában van, így jól megfigyelhető viselkedésük kamerák és képernyők közelében. Zombiságuk egyrészről a közösségi élmény megőrzéséből fakad (úgy jó a falat, ha mások is esznek), másrészről a mohóságukból. Nincs előétel s befejező kávé, hanem zabálás rogyásig, végtelen fogyasztási láncolat a vizualitáson keresztül, ami kétségtelenül hiperállapot, de hát ezért négyezer forint a belépő s nem kétszáz. A hiperállapot abból is fakad, hogy ez a végtelen láncolat láncszemekből áll, s mindegyik szem az orgazmus egy lépcsőfoka. Vagyis van melegedési időszak, ami a szellemnek nyilvánvalóan a virtualitás totális elfogadásához kell. Csak akkor jó, csak akkor élvezhető, ha a kereten belül vagyok, s ez a keret totális, maga a megvehető és élvezhető világ. Ebben a totálisan korlátolt és korlátoltan totális világban nincs értelme a kijelentések igazságtartalmát vagy hibalehetőségét vizsgálni, hisz’ például a tökéletes szónak csak akkor lenne értelme, ha utoljára hangozna el, belátva a fejlesztés tökéletesen túlmutató voltának filozófiai lehetetlenségét, ám ehelyett minden évben folytatódik a tökéletesség szappanoperája. Tökéletesen tisztít, fed, gyorsul, tökéletesen száraz és légmentes. A reklámok nyelvileg irreleváns volta inkább ipari költészetet hoz létre, mint teljesen értelmetlen struktúrákat, amin az ész megtörik. De az is lehet, hogy tévedek. Az irracionalitás jól érzi magát szintaktikai szinten. De ne okoskodjunk annyit, jöjjön a Coca-Cola üdítőmedvéje!

A zabáló zombik, szerencsére, nem a fejlődés pánikbetegei. A régi (pár éves) reklámon nem képződik nemes penész, de nem is kerül a kukába. A zombi nem utasítja el a múltat, őrzi saját hagyományait. Láthattuk Sas István vagy Macskássy Félix munkáit az ideológiailag fejlett, de üres pultokkal taktikázó szocializmus korából. Sas, a reklámfilm egyetlen érdemes művésze, mérföldkő. A magyar reklámban Sas előtti és utáni korszakról beszélhetünk, nyert mindenféle anyagú oroszlános díjakat, még az MK 27-es magnóval is, ami nem lehetett könnyű, tudom, nekem is volt ebből a hangrögzítőből. Ránézésre eladhatatlannak és hallgathatatlannak tűnik ez a műanyag doboz, de hát azért van a reklám, hogy mégis vegyük. Így kétségtelenül abszurd báj sugárzott a reklám-animációkból, ha kávépótlékról vagy mosószappanról volt szó. A piactagadó szocializmusban reklámot készíteni a kreatív elme számára megfelelt a fából vaskarika esetének. Népszerű sztár helyett a házmester, szexbomba helyett a postás bácsi, hímringyó helyett a szaki mutatja be a tévé kísérleti adásában, hogy miért éri meg a Takarékszövetkezet. Ennyi idő távlatából a Meggy Márka, a CSÉB, „Az Ági van” már csak poénértékkel bír, holott ifjú koromban én arra a szomorúságra is emlékszem, amit egy ilyen üdítő vagy gyümölcsszappan okozni tudott. A reklámszakembert nehéz feladat elé állította maga a termék, amely csúnya, rossz és egészségtelen volt. Apropó, egészség és a Mátrix. Vastaps köszöntötte azt a cigarettareklámot, ami arra bíztatott, hogy ne lacafacázzunk sokat, dohányozzunk reggel, délben, este! Ezt Nikotex rudacskák éneklik. Forradalminak tűnt ez a kis dalocska a telefüstölt napszakokról. Engem mindenesetre meggyőztek; ki is megyek az előtérbe, a szünetben Sub Bass nyomatja, szeretem, de engem is hív a nikotin.

Ha nem lett volna ez az időutazás, azt hinném, hogy a zombik csak a jelennek élnek. A spotok kilencven százaléka a modern világban érzi jól magát, szerencsére ritkák a Stella Artois típusú legendáriumok. A jelen meg mozzanatos, pillanatnyi. Ennyi idő kell, míg kivillan a bugyi, alóla a szőrzet vagy annak borotvált, lila árnya, plusz a termék. Az idő intenzív jellege nem jelenti azt, hogy nincs történet. Az is lehet mozzanatos és pontszerű. Látunk egy csinos harmincas asszonyt, amint boltjának redőnyét lehúzza (a bugyi kivillan), amikor megszólal a boltban a telefon. Felhúzza a rácsot, a telefon elhallgat. Lehúzza a rácsot (bugyi villan), telefon csöng, fel a rács, elhallgat, s újból bugyi villan. A kamera kinyit, s látjuk, hogy a szemközti bisztróból két nyugdíjas mobilon szórakozik. A bugyi kivillanása tehát emblematikusan példázza azt, hogy a másodpercek elegendő időt jelentenek elmondani egy hosszú történetet egy nőről, két kukkoló nyugdíjasról, s a technológiáról, ami a bugyi szépségéhez juttatja őket. Hiába, a kép totális. A Ford Focus reklámjában pedig egy egész élet, egy jávorszarvas élete pereg le a szőrös állat előtt polaroid fotók formájában (úgy, ahogy A lé meg a Lola című filmben is láthattuk). Nyugi, a Ford Focus jó autó, az utolsó pillanatban kikerüli az agancsost, aki erre megszívja az orrát, vége. Tényleg jó érzés, csiklandoznak, beleharapok én is a mellettem ülő nő parfümjébe, friss project lehet, mert nem ismerem, de nincs idő tűnődni, mert már fordul is felém, mosolyog, éppen van nála egy fiola, mintának, szívesen nekem adja, de tud ennél újabb illatot is mutatni, csak nyújtsam én is oda a nyakam.

A zombik éjjel kettőig mulattak. Addigra már a falak is átáztak a spotoktól. Kiszédelegve a kopogós hidegre, arra gondoltam, fölmegyek a Citadellára, megnézek még egy reklámfotót Budapestről, s aztán lefekszem. De már aludt a város, fény nélkül, vacogva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2455