KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Árulás

Bikácsy Gergely

A kéz Jákobé, de a hang Ézsaué.

Fordítsuk meg a bibliai mondást. Ennek a filmnek a hangja egyértelműen Harold Pinteré, s csak a kéz, a kamera a rendezőé. Csak? Erény ez vagy gyengeség? David Jones hibátlan ízléssel, kiváló dramaturgiai érzékkel és felkészültséggel „fordítja le” az Árulás című Pinter-drámát a mozivászonra. A színpadi mű azonban túl erős: a vásznon sem válik filmmé. A hang Pinteré marad.

Pedig a film pontos. Finoman visszafogott. Minden kockáját magabiztos irodalmi és színpadi hagyományok éltetik, és két mesterszínész: Jeremy Irons meg Ben Kingsley, akik maguk is mintha Pinter-drámákon nőttek volna fel. Vagy legalábbis azokon a mestereken, amelyeken Harold Pinter: Shakespeare-en, Csehovon, Becketten. Van egy éttermi jelenetük, ahol mindketten elhallgatnak egymás elől valamit, kicsit másról beszélnek, mint amiről szó esik. Félszavak, csúsztatott dialógusok, párhuzamos, egymás mellett elsikló monológok és társalgási közhelyekbe bújtatott gyilkos indulatok. Bámulatos. Utolérhetetlen. Szájtátva nézzük.

Ennyi megsemmisítő angol kiválóság és lenyűgözően angol drámai minőség ellenére a film szolidan unalmas és hibátlanul steril. Szinte félve adjuk vissza a ruhatárban, mint valami nem nekünk szánt, túlságosan jó minőségű, ezért idegen kelmét. Pinter írói bravúrja, hogy a legközhelyesebb és legátlagosabb angol középosztálybeli-értelmiségi szerelmi háromszög históriát egy viszolygó etnológus és egy empátiára olykor hajlamos jó barát figyelmes tekintetével tudja elmondani. Ennek a filmnek csak írói világa van, képi nyelve magas szintű illusztráció, értelmes és gusztusos leckefelmondás.

A legjobb Pinter-filmeket máig Joseph Losey rendezte. Igaz, ő csak a saját, és nem Pinter világával törődött.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4867