|
|
|
Láttuk mégDagályZalán Vince
Az eltűnt, majd megtalált mosolyok filmje, mondhatnánk a ma divatos szlogen-fogalmazásmód frappáns felületességét utánozva az ausztrál Gilliam Armstrong alkotásáról, melynek fő színtere egy kis, óceánparti település, annak is lakókocsikból álló, komfortos szegénynegyede. Valójában szomorkás mű. Szomorkás, mert a rendező maga is elérzékenyül a történettől: egy fiatal anya elhagyja leánygyermekét, majd, évek múltán, véletlenül ráakad s – kellő bonyodalmak után – egymásra találnak, együtt folytatják életüket. Szomorkás, mert ennek az elérzékenyült-ségnek a tónusa uralja a képsorokat.
Nem, Gilliam Armstrong előadásmódjában nincs semmi ízléstelen, netán giccses. Ellenkezőleg: kifejezetten mértéktartó. A rockzene csak annyit szól, amennyi szükséges, a falu kanbuliján pénzért vetkőző anya csak addig vetkőzik, amíg..., a sírásból nem lesz zokogás, a részegségből okádás, a szerelmeskedésből szexjelenet, és sorolhatnánk tovább a példákat. De hát tudjuk: a mértéktartás nemcsak a bölcsesség, a megfontolt életstratégia jellemzője lehet, hanem a középszeré is. A tisztességes, jószándékú középszeré, amely mindenről csak annyit mond, amennyit már mindenki tud, s amely hangulattá desztillálja a szenvedélyt, miközben az érzelmek uralmának dicsőségét zengi. Ilymódon mértéktartó, lektűrfilm a Dagály is. Szereplőinek szomorkás mosolya olyan ismerős, mintha nem is egy távoli földrész filmrendezőjének kamerája láttatná velünk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1278 átlag: 5.55 |
 |
|
|
|
