KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Charles Bronson (1920-2003)

Báron György

 

Olyan volt az arca a nagyközeliken, mint a sziklás, vad táj, amelyben állt. Kőkemény, rendíthetetlen, rajta mély gyűrődések: az idő nyomai. Bár a filmesek először kisportolt termetéért szerződtették, igazából ez a cserzett, napégette arc tette naggyá. Muszklimiska sok domborít a vásznon – neki a tekintetéből, az összeszorított szájából, az acélos külsőnek ellentmondó kisfiús félmosolyából sugárzott az erő: hogy vele nem lehet szórakozni. „Indián vér csörgedezik az ereiben” – mondogatták róla a jólértesültek. Honnan is tudhatták volna, hogy a valóság ennél sokkal romantikusabb. Hogy tizenötgyerekes litván szénbányászcsaládba született, tizenhat évesen már maga is bányában dolgozott, a háborúban a Csendes-óceánon harcolt, leszerelése után kazánfűtő lett, rakodómunkás, kőműves, kikiáltó, hivatásos bokszoló és még sok minden más. Először B-filmekben tűnt fel, felejthető epizódszerepekben. Az ifjú Charles Bunchinskyt Tóth Endre, azaz André de Toth keresztelte el Bronsonnak, a Bronson Canyonról, ahol éppen forgattak. Illett rá a név. A B-film rendezőket, akikkel fiatalon dolgozott – Fullert, Cormant, de Toth-ot – az ínyenc európai filmesek fedezték fel, s ők fedezték fel Charles Bronsont is. Nagy amerikai kasszasikerekben – A hét mesterlövész, A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő – volt csapatjátékos, Cassavetes-szel, Yul Brynnerrel,Steve McQueennel, Donald Sutherlanddel, Steve Martinnal, ám magányos hőssé európai rendező alkotása, a Volt egyszer egy vadnyugat tette. Leone először korábbi westernjei főszereplőjének, Clint Eastwoodnak ajánlotta fel Harmonika szerepét, s csak miután Eastwood visszautasította, szerződtette Charles Bronsont. Megszületett a legenda: a Volt egyszer egy vadnyugaté – és vele Bronson, a szófukar, magányos hős legendája. Ő lett az amerikaiak szemében az igazáért megküzdő férfi idolja, része az amerikai mítoszkincsnek. Egy felmérés szerint 1972-ben a világ legnépszerűbb filmszínésze volt. Ettől kezdve Hollywood nem engedte ki a skatulyából. Sorra jöttek a Bosszúvágy-filmek. Azokban is erős, kemény férfit játszott, ám elvesztette azt a kisfiús báját, amely mindvégig ott bujkált az acélizmok, a rezzenéstelen fizimiska mögött.

Nála szebben kevesebben búcsúztak el a filmvásznon. Arra a jelenetre gondolok, amikor a Volt egyszer egy vadnyugat végén Claudia Cardinale megfőzi a kávét, megteríti reménykedve az asztalt, hátha a férfi mégis marad. Harmonika felveszi homokszínű kabátját és az ajtóhoz lép (nagyközeli). „Visszajössz valamikor?” kérdezi kétségbeesetten Cardinale (nagyközeli). Bronson végtelennek tetsző csönd után (szuperközeli, hosszan kitartva), összeszorított szájjal és szemmel azt mondja: „valamikor…”, majd kilép az ajtón, magára hagyva a nőt, az épülő várost és a világot, amelyet megmentett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2005