KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/július
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Jugoszláv filmnapok
• Koltai Ágnes: Szovjet filmnapok a Győzelem Napja alkalmából
• N. N.: Hibaigazítás

• Dés Mihály: Spanyolország messzire van A spanyol film Franco nélkül
• Kornis Mihály: Zongorista a háztetőn Ragtime
• Zalán Vince: Csak a filmvásznon létezett Nicholas Ray és a Johnny Guitar
• Szilágyi Ákos: Milarepaverzió Kerekasztal-beszélgetés
• Szilágyi Ákos: Az elmesélt én Az „új érzékenység” határai
• Forgács Éva: Festészet, film, fényképrealizmus Kállai Ernő és a vizualitás
• Kállai Ernő: Optikai demokrácia
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: A megkésett álmodozások kora Sanremo
• Bikácsy Gergely: Brazilok a Beaubourg-ban Párizs
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kovács András Bálint: Az etnográfus filmrendező Jean Rouch
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Éden boldog-boldogtalannak
• Bérczes László: A szavanna fia
• Koltai Ágnes: Józan őrület
• Ardai Zoltán: A hamiskártyások fejedelme
• Gáti Péter: Bűvös vászon
• Szántó Péter: Kínos történetek
• Glauziusz Péter: A zsaru nem tágít
• Hirsch Tibor: Szivélyes üdvözlet a Földről
• Magyar Judit: Sárkányölő
• Kapecz Zsuzsa: A Nap lánya
TELEVÍZÓ
• Popper Péter: Szabad asszociációk a gyerekekről és a művészetről
• Koltai Ágnes: A tekintélytisztelő televízió Kőszeg
• Faragó Vilmos: Aréna Begurul a labda a szobába
KÖNYV
• Zsombolyai János: Így készül a film?

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Invázió

Varró Attila

The Invasion – amerikai, 2007. Rendezte: Oliver Hirschbiegel. Írta: Jack Finney regénye nyomán Dave Kajganich. Kép: Rainer Klausman. Zene: John Ottman. Szereplők: Nicole Kidman (Carol), Daniel Craig (Ben), Jeremy Northam (Tucker), Jeffrey Wright (Galeano). Gyártó: Warner Bros / Village Roadshow. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 97 perc.

 

Az emberi természet eredendő gonoszsága és a szabad akaratot megzabolázó diktatórikus formák közötti morális dilemma filmes megjelenítésére alig találni jobb metaforát az inváziós sci-fik testrabló-történetvariánsánál, mint ezt Jack Finney 1955-ös alapregényének (A testrablók inváziója) hollywoodi népszerűsége is bizonyítja. Ennek fényében a friss társadalmi pánikhangulatban fogant negyedik verzió rendezésére felkért Oliver Hirschbiegel személye több mint ideális választásnak tűnhet: a német (!) direktor eddigi játékfilmes életműve (Kísérlet, A bukás) nem csupán a klausztrofób, paranoid szituációkhoz való vonzalmáról árulkodik, de rendre az erőszak és elnyomás hétköznapi mivoltát, a pokol egzisztencialista olvasatát fogalmazza meg.

A helyszín ezúttal a manapság divatos szimbolikus washingtoni, a főhős gyermekét egyedül nevelő pszichiáternő, a fertőzést lezuhanó űrrepülő hozza, a tempó pedig (hála a beszervezett Wachowski-páros utólag beillesztett akciószekvenciáinak) amolyan rohanós-ezredfordulós, zajos hírműsor-realizmussal és flashback/flashforward kontrasztokra épített gyorsmontázs-technikával. Hirschbiegel kevéssé őrzi a kiemelkedő színvonalú elődök hagyatékát, eltekintve a legéletképesebb mémektől (mint a kocsira támadó kétségbeesett segélykérő sokk-effektje, ezúttal az 1978-as verzióból ismerős Veronica Cartwright személyében): legfontosabb változásként mindjárt lecseréli a testmásoló földön kívüli gubók analóg természetű önreflexióját a digitális jellegű vírusmetaforára, cselekményét pedig szinte végig a „tegyünk-úgy-mintha-közéjük-tartoznánk” motívum helyszín variációira építi, metrótól családi otthonon át a nyílt utcákig. Ráadásul az idei Invázió a korábbi művek burkolt politikai/társadalmi áthallásai helyett harsányan reflektál a Bush-éra atrocitásaira: a veszély rendre hatóságok formájában érkezik, a vírus mai robbanóanyagok mintájára folyékony közegben terjedve pusztít, a régi pod-kulcsmondatok („Nincs több vágyódás, fájdalom”, „Nincs hova futnod, nincs hova bújnod…”) helyébe pedig a „Csak annyit várunk tőled, hogy ne tégy semmit” árulkodó szentenciája kerül – miközben folyamatosan szól a CNN.

Az ezredforduló széteső sci-fi thriller/hajszafilm olvasatában a klasszikus testrablómese érdektelen bulvár-allegóriává laposodott, sőt a rendező(k) jóvoltából elvesztette eredeti hatásmechanizmusát is. A suspense-dramaturgiát a sztár-hősnőre fókuszáló szubjektív cselekményvezetés hatástalanítja, miközben a sztoritól elvárható invenciózus sokk-pillanatok is elmaradnak: az önmás megpillantásának bénító momentuma mindössze egy, a Stepfordi feleségekből elorzott álom-szekvencia erejéig bukkan fel, a washingtoni utcákon kóborló hajléktalanok és kutyák pedig ezúttal csak jelképesen kerülnek egy kalap alá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9185