KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Újra Donaldék

Szemadám György

 

Újra Donaldék: Miki, Minni, Plútó, Goofy és a többiek. Rövid időn belül ez már a második Walt Disney-sorozat, s újra csak arra gondolok: ez valami őrület! Ha naiv volnék, azt mondhatnám: ennyi szorgalommal, technikai bravúrral, kísérletező kedvvel és ötlettel akár műalkotás is születhetett volna. De tudjuk: az animációs filmnek, mint művészi kifejezési formának, éppen Walt Disney ásta meg a sírját (s néha, amikor azt hitte, hogy művészetet „csinál”, akkor állt ettől a legmesszebb). Művészet helyett itt van ez a zavarbaejtően ízléstelen és hihetetlenül szórakoztató giccs-világ, ezekkel a kegyetlen és/vagy hülye műlényekkel, akikről kénytelenek vagyunk elhinni, hogy igazi személyiségek. Mert Walt Disney egyik legfantasztikusabb találmánya: az úgynevezett „személyiség animáció” működik itt, aminek a lényege az, hogy nem csupán a figura „kifelé”-cselekvéseit ábrázolja de a [benne „lezajló”] pszichikai folyamatokat is jelezni próbálja. Például: minden egyes szereplő másképpen, és más reakcióidővel reagál azonos eseményre.

Vannak köztük gyorsabb és lassúbb „észjárásúak”, ingerlékenyebbek és békésebbek, szangvinikusok, melankolikusok, flegmatikusok és kolerikusok. Egy-egy jellemző, apró gesztus telitalálatához persze sokszor hónapok hihetetlenül aprólékos munkája, megfigyelések sora és rettenetesen sok rutin szükséges. Ha vannak „rendezői” és „operatőri” filmek, akkor ezek animátori filmek, mert első helyen mindenképpen az animációs munka, a mozgatásban rejlő lehetőségek minél sokoldalúbb kihasználása áll. Magának a filmnek a történetét is adott helyzetben elképzelhető mozdulatsorok összességéből improvizálja a rendező. Aki – és ezt tudni kell – nem azonos Walt Disney-vel, hiszen Disneynek pusztán annyi köze van egy-egy ilyen kisfilmhez, hogy a benne szereplő figurák és azok világa az ő rajzfilmgyárának standard termékei. Ezen opuszok rendezői többnyire olyan fiatalok voltak, akik be akartak törni a rajzfilm-szakmába, s e munkáikkal akarták bizonyítani képességeiket. A Disney-stáb vizsgamunkái voltak tehát – legalábbis kezdetben –, melyekben minden összesűrűsödik, ami Disney világára jellemző, hiszen azt hivatottak bizonyítani, hogy rendezőik méltóak világ papjaivá lenni. Walt Disney ugyanis elsősorban nem rajzoló (rossz nyelvek szerint nem tudott jól rajzolni) és nem is rajzfilmrendező, hanem egy csudálatos giccsvilág teremtő atyaistene, mely világ egy idő múlva már önmagát szabályozva működött.

Mit számít, hogy Miki egér ormótlanul túlméretezettnek hat Plútó kutya mellett a filmvásznon! Mit számít, hogy a realisztikusabban megrajzolt figurák – például a lovagolni igyekvő lányok – zavaróan idegenek a karikatúraközegben! Mit számít, hogy a hátterek fantáziátlan, sőt néha egyenesen dilettáns képeslapgiccsek! Mit számít, hogy a szereplők egymáshoz való kapcsolatában semminemű emberségesnek nevezhető érzelemről szó sem lehet! Mondom: mit számít mindez ahhoz a profizmushoz képest, amit Disney neve fémjelez! Nekem azok a profi megoldások tetszettek legjobban, amelyek pontosságukkal és munkaigényességükkel tűntek ki. Például: milyen fantasztikusan fröccsent ki a medencéből a víz, amikor Donald egy vödörnyi anyacsavart lódított – egy becsukott ablakon át – a szemünk közé! Ilyen jeleneteket valóban csak Walt Disney-nél lehet látni. Pedig hány rajzfilmes generáció utánozza azóta ezeket a filmeket!

Újra csak arra gondolok: ez valami őrület!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5726