KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/augusztus
• Szilágyi Ákos: A film elszakadása
• Schubert Gusztáv: Kis magyar vállalkozás Beszélgetés Erdős Pállal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tükörjátékok Cannes
• Zilahi Judit: „Nem a nevettetés nehéz” New York-i beszélgetés Woody Allennel
• Koltai Ágnes: A jövő ígérete Oberhausen

• Bikácsy Gergely: A halál legyőzése Cinématographe Lumière
• Lumière Louis: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Lumière Auguste: Kivonat a cinématographe első szabadalmából Cinématographe Lumière
• Xantus János: Hiteles illúzió Cinématographe Lumière
• Esterházy Péter: Mi ez? mi van? mi legyen? mi lehet? A Horus archívum pályázata a Gödöllői Galériában
• Bán András: A forradalom reklámképei A 20-as évek szovjet filmplakátjai a Műcsarnokban
• Kézdi-Kovács Zsolt: Testvérünk, Jarmusch
• Zsombolyai János: Ezer nap fogyókúra
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Mit kezdjünk az ördöggel?
• Gáti Péter: A pópa lánya
• Koltai Ágnes: Átlagemberek
• Ardai Zoltán: Éljen D'Artagnan!
• Szkárosi Endre: Önbíráskodás
• Hegyi Gyula: Piszkos munka
• Tóth Péter Pál: Vadlovak
VIDEÓ
• Boros István: A kis-nagy üzlet
TELEVÍZÓ
• Báron György: A zseniális kamasz Kawalerowicz régi filmjei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Magándíj, talk-show, aréna Nyári jegyzetek
KÖNYV
• Bársony Éva: Római szalonbeszélgetések
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Nemessányi Attila: Henri Pialat halálára

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Búcsú a reklámoktól

Túlfogyasztás

Kozma György

Nem nézzük az MTV- t, nem iszunk Colát, nem hordunk Levis’t, nem eszünk fasírtot fehér puffanccsal!

Kétségtelen, hogy a reklámok nagy tehetséggel, gyakran eredeti módon, sokszor elegánsan vagy szellemesen, néha ízlésesen oldják meg sokféle cikk és szolgáltatás hírverését, s az is kétségtelen, hogy a mai gazdasági színvonalon s a mai embermennyiség mellett, a mai közlési módszerek mellett nem is lehetne megoldani, hogy bizonyos termékek eljussanak a fogyasztókhoz, ha nem lenne hírverés. Hogy milliárdos biznisz? Mi a baj a biznisszel? A pénz, mint tudjuk, információs eszköz, nélküle egész egyszerűen megbénulna az életünk. Hogy manipuláló? De mi lenne, ha nem lenne kiírva, hogy hol és mit… Évekig érveltem a reklám mellett, a technológiai civilizáció áldásainak jó oldalait kiemelve, és magamban még büszke is voltam, hogy valamiről nem úgy gondolkozom, mint mondjuk György Péter (illetve az uralkodó, példaadó nyugati trendek egyike, Barthes-tól Eco-ig).

Nemrég Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvében azt olvastam, hogy nem jó, ha a gyerek túl sokat néz tévét, mert a tévén zajló mesébe nem tud beleszólni – jobb, ha a gyereknek a szülő mesél, s még jobb, ha a gyerek minél többet játszik, lehetőleg a szülővel együtt, aki ne szóljon bele, ne minősítse a gyerek játékát, hagyja, hogy a gyerek maga irányítsa azt, mert csak a gyerek – sőt, ő se, csak a lelke, a tudatalattija – tudhatja, milyen konfliktust kell valódi játékkal, szimbolikusan megoldania. A szerző itt nem tér ki arra, hogy a státuszfogyasztásra bíró reklám milyen káros a gyereknek: a reklámban a feltétlen szeretet helyét – ami a gyerekben az önbizalmat alakítja ki egy életre és tulajdonságoktól, tárgyaktól, társaktól független elfogadást kell jelentsen – a függő, dependens öröm tölti be: csak Colával, Farmerral, Autóval, Csokival, Csipsszel, Kutyaeledellel, Makarónival lehetek boldog! És az igazi értéket a Sztár képviseli, én kisebb értékű vagyok, mint az ott, a képernyőn, aki pedig csak egy különleges adomány birtokosa, de amúgy esendő ember, átlagos problémákkal, emberként nem feltétlenül különb nálam – csak erre a gyerek nem jöhet rá.

Ez igenis lélekromboló, igenis akadályozza a lelki egyensúly – feltétlen egyensúly, feltétel nélküli önszeretet – kialakulásának folyamatát.

Amikor korábban „megvédtem” a sztár-rajongást és a reklámokat, kezdő periférikus művész voltam, filmszövegíró s hasonló – a vidám forgatások, a különböző szenvedélyek, a tiltott javak (kocsik, kóla, ruhák) természetesen nem voltak számomra idegenek, magától értetődött, hogy a reklám jó értelemben vett civilizáló hatással is van a mi sok szempontból elmaradott vidékünkön, tehát lelkesen vettem részt reklámmunkákban, és lelkesen védtem újságcikkekben a reklám világát a „pénz-ellenes” különböző izmusok képviselői ellenében. Az is tény, hogy (talán tévesen) magamat függetlennek képzeltem, és úgy véltem, az ember örülhet a reklám vidám színeinek anélkül, hogy tényleg vágyna a reklámozott dolgokra, vagy hogy tényleg megvenné azokat. Csakhogy amikor e nézetrendszerem kialakult, nem is lett volna igazán módom „túlfogyasztani”, hisz nem lehetett olyan sok mindent kapni, s kevesebb volt a reklám is persze. Ráadásul érdekem is volt a közgondolkodásban uralkodó „technológiai tömegcivilizáció”-ellenes trenddel ellentétben az ironikusan sznob sztárvilágot elfogadó warholi ellen-trenddel megkülönböztetni magam…

Most viszont megváltozott a helyzetem – nemcsak, hogy szabadúszás helyett állásban vagyok, hanem megházasodtam, és gyerekem lesz: el kell gondolkoznom hát a reklám, illetve a tévé sztárvilága ellen felhozható esetleges jogos érvekkel kapcsolatban. Egyszerűen felnőttem. Lehet, hogy a reklám a gyerekeknek szól?

Arról nem beszélve, hogy a rendszerváltással sokkal több áru és reklám vesz körül minket (s zavarbaejtő, hogy sokszor tényleg vennünk kell ezt-azt, esetleg a reklám hatására is). Legfőképpen: korábban nem gondoltam, hogy a kiegyensúlyozottság fontos lenne (az előző rendszert annyira nem szerettem, hogy szélsőségesen elutasító voltam, nem is jutott eszembe akkor, hogy lehetnek pozitív oldalai is, s nem is reménykedtem viszonylagos egyensúlyban, annyira keserű voltam). A rendőrállam és propagandája kifejlesztette bennem (és sokakban) az állandó éberséget: igenis nem fogadtam el a manipulatív hazugságokat, felismertem és kiszűrtem őket. A reklám viszont mint a kapitalizmus hírnöke elfogadható volt, sokszínűsége a puritán állami kultúrában ellenzékinek számított.

A reklám elutasításához nekem továbbra sem elég a pénz- és bizniszellenesség. Másmilyen érv kéne. És ilyennek tűnik fel nekem a pszichiáter Bettelheimé. Eddig is hallottam, hogy a tévénézés „passzív”, de el nem tudtam képzelni, miért baj a passzivitás – pláne, ha érdekes dolgokat tudok meg közben az emberekről és a világról. Valószínűleg magától értetődő természetességgel játszottam gyerekkoromban fogócskát, bújócskát, társasjátékokat és labdajátékokat anélkül, hogy egyszer is eszembe jutott volna, hogy ezzel a való világról mennyi mindent tanulok – hogy mennyire biztonságos (játékszabályok), mennyire megbízható (a vesztes is lehet győztes), hogy hol a határa a lehetőségeimnek (nincs hatalmam más emberek viselkedése, a tárgyak és az érzelmek fölött, csak a saját elképzeléseimet változtathatom, esetenként nem árt lemondani a téves elvárásaimról…)

Ezeket az alapdolgokat (Bettelheim szerint) csak a gyerekkori és felnőttkori játékokból lehet megtanulni – ha a fenti mondatot a tévében felolvassák, attól okosabb lehetek, de a fenti tények nem lesznek részei az életemnek, a tapasztalatomnak. (És nem a tudás-fejlesztő memória-játékokból persze, aminek közvetítésére képes a tévé is.)

Nekem harminc éves koromig (anyám halálának ideje) nem volt részem napi tévénézésben, mert az volt anyám véleménye, hogy az nem igazán felnőtt, nem igazán értelmiségi, s nem is igazán tisztességes szórakozási vagy informálódási forma. Anyám akkor kért egy kölcsöntévét, amikor meg akart nézni engem (mert szerepeltem egy darabban: Fortinbrast játszottam a győri, BódySzikora-féle Hamletben, 81-ben). Azóta mostanáig egyfolytában a tévé előtt ülök, a regényemben is videón nézik egymást a szereplők, az lett a véleményem, hogy ez a dobozba zárt világ a szobákban pislákolva alapvetően jellemzi a mai kort.

És mivel a tévét a milliárdos reklámbiznisz tartja el, megpróbáltam lelkesen szeretni a vidám reklámvilágot, hiszen tényleg olyan ügyes és érdekes technikai vicceket látni percről percre – és különben sem utálhatja az ember azt, ami oly nagy részét teszi ki az életének. Közben folyton hallottam azt az érvrendszert, hogy nem tesz jót a gyakori tévénézés, hogy félrevezető a reklámvilág (például a már bevett nevek aránytalan előnyhöz jutnak, az esetleges alternatív megoldások sosem jutnak szóhoz.) Hiszen lehet, hogy a Cola tényleg káros az egészségre, tudjuk, hogy a cukor önmagában is, és mint égett anyag még külön is ártalmas, mégpedig a Cola karamellából van, amint hogy bizonyítható érvekkel előadják, miért ártalmas a teljes őrlésű liszt vagy a húsfélék (Burger), vagy a túl erős zaj (MTV) – és pont ezek (az amúgy tényleg élvezetes dolgok) a legnagyobb tételek napi reklámfogyasztásunkban.

Van mód ebből kimaradni? Lehet narancslét vagy ásványvizet, sőt csapvizet inni – lehet klasszikus vagy saját zenét hallgatni vagy a csöndet figyelni – lehet rozskenyeret enni és salátát, zöldséget, gyümölcsöt… Kicsit nehezebb az öltözködésben saját és egészséges utat járni (hisz a többiektől való túlzott eltérés sem egészséges).

Fogalmam sincs, képes leszek-e megszabadulni tévénézési szokásaimban a túlzásoktól (órákig zappolni, hisz három-négy nyelvet is jól értek). Kíváncsi vagyok, képes leszek-e megállni, hogy ha már fáraszt a gyerek, mégsem küldöm a videóhoz, s igen, fogok-e tudni naponta mesélni én magam, a tévés esti mesék helyett? És azt mondani, hogy nem, nem megyünk be a gyors és finom Burgerbe, és nem nézzük az MTV-t, és nem iszunk Colát, és nem, nem eszünk fasírtot fehér puffanccsal!

Fennáll persze a veszély, hogy reklámfilm-kritikusi (és tévé-rajzolói) pályám végét jelentené, ha egy szeretetotthonnak ajándékoznám a tévémet és a tárgykörről (mivel nem nézem) többet nem írnék. Kérdés, lenne-e elég pénzem, hogy a gyereknek megvegyem az egészséges kaját és az egészséges játékokat, nem beszélve a rengeteg plusz munkáról, ami miatt nem lenne időm mesélni a gyereknek.

Különben a gyerekek ügyesek, pár év, s folyton a szomszédban nézné a tiltott MTV-t, csipszet majszolna és nyaggatna, hogy csak Levi’s-ben mehet óvodába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 29-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=768