KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/szeptember
• N. N.: Filmművészet, pénz, piac Beszélgetés Kőhalmi Ferenc filmfőigazgatóval
• Bikácsy Gergely: Bohócsipka és narráció
PRO ÉS KONTRA
• Deák Tamás: Ötletparádé, zenés holdfényben És a hajó megy
• Zoltai Dénes: Fellini Funérailles-a, olasz témákra És a hajó megy

• Fáber András: Yoyo rajzol Etaix, a filmes és grafikus
FORGATÓKÖNYV
• Esterházy Péter: Idő van Tiszán innen, Dunán túl

• Almási Miklós: Franzstadti heppening Egy kicsit én... egy kicsit te
• Barna Imre: Küldetés sehova Megfelelő ember kényes feladatra
VITA
• Hegyi Gyula: Röpirat felirat-ügyben
• Márkus Éva: A szinkron védelmében
LÁTTUK MÉG
• Bánlaki Viktor: Élet, könnyek, szerelem
• Hirsch Tibor: Androidok lázadása
• Faragó Zsuzsa: Játszóterek banditái
• Kapecz Zsuzsa: A pillangókisasszony visszatérése
• Jándor Kornél: Ádáz hajsza
• Vida János: Férfias nevelés
• Ardai Zoltán: Családi vészkijárat
• Harmat György: Törekvő tanerő
TELEVÍZÓ
• Simó Jenő: A televízió és közönsége Veszprém után
• Faragó Vilmos: Optimisták? Forradalom-lélektani tudósítás
• Zalán Vince: Fény minden mennyiségben Arany Prága
KÖNYV
• Héra Zoltán: Útadás és úttisztítás Széljegyzetek egy filmesztétikai könyvhöz
KRÓNIKA
• N. N.: A keszthelyi film- és videós szemle
POSTA
• Csatári Béla: Szükségszerű uborkaszezon?
• A szerkesztőség : Válasz

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Lassú tükör

Egy közeli galaxisban

Harmat Eszter

Buharovék máshogy látnak, mint bárki más a magyar filmben. A Kádár-kor és a dadaizmus találkozik a vágóasztalon.

 

Az orosz művésznév mögé bújt Hevesi Nándor (Ivan Buharov) és Szilágyi Kornél (Igor Buharov) filmjeiben a 20-as évek avantgárd irányzatai, a 80-as évek magyar kísérleti filmjei, illetve Lynch álomvilága sejlik fel, melyek azonban inkább a kritikus hasonlítási kényszeréből adódó párhuzamok, mintsem lényegi vonásokat megragadó megfeleltetési pontok. Buharovék ugyanis máshogy kérdeznek és máshogy látnak, mint bárki más. Nemcsak új árnyalatot, hanem egy egészen új színt képviselnek a mai magyar film palettáján.

Buharovék a 40 Labor nevű csoportosulás tagjaiként már a 90-es évek közepe óta készítik kísérleti kis-, majd nagyjátékfilmjeiket, melyek közös vonásai nemcsak a visszatérő motívumokban, hanem a sajátosan groteszk látásmódjukban és az amatőr videókat idéző roncsolt, képi világban rejlik. Filmjeiket a dadaista attitűd, a polgárpukkasztó lázadás szelleme hatja át, annak minden játékosságával és humorával együtt. Szuper 8-as kamerával rögzítik a késő kádári miliőt idéző szürreális világukat.

Amíg kisfilmjeikkel, illetve első két nagyjátékfilmjükkel megteremtették a „Buharov-nyelv” szótárát, addig harmadik, tavalyi szemlén bemutatott Lassú tükör című dolgozatuk már tartalmazza a szintaxist is. Némiképp konszolidálódik a buharovi világ, a filmművészet hippijei felvették a nyakkendőt, amely azonban korántsem fojtotta meg a korábbi életművüket, hanem annak szerves folytatása, a képletbe azonban ezúttal mintha a néző is bekerült volna.

A történet főhőse egy harmincas éveiben járó férfi (Egon), aki „33 éves korában orvosilag rejtélyes körülmények között” deréktól lefelé megbénult (ugyanez történt a figurát játszó Horváth Lászlóval). Sem Egon, sem a környezete nem képes megbirkózni a helyzettel, a tehetetlen dühvel, mely az okok indulatos számonkérésében nyilvánul meg. Ezen keresztül jut el a film olyan végső kérdésekig, mint az emberek egymáshoz fűződő viszonya, élet–halál relativizmusa, álom–valóság kapcsolata.

A miérteket és hogyanokat kutató film legszembetűnőbb vonása éppen a szigorú logika hiánya. A paradoxon azonban Buharovék világában csak látszólagos. Nem kötik magukat a racionalitás béklyóiba, a válaszok éppúgy ott rejtőzhetnek az álmokban, az emlékekben, mint a nem kevésbé kusza és logikátlan valóságban. Egonnak Lucifer-énje tart „információs vetítést” az életről, a filmben egy nyugdíjas csoport egyik tagja belefullad a gyógymedencébe. A tragédia két özvegyet rádöbbent arra, hogy jobb lenne együtt félni a halált, mint magányosan, ám a gyász árnyékában kibontakozó kényszer-szerelemnek egy puskalövés hamar véget vet. A film vége alternatív befejezést is kínál, a kapcsolatnak itt a hétköznapok keserűsége, a véget nem érő veszekedés adja meg a kegyelemdöfést. Ebben a történetszálban jelentkezik legerősebben a Buharovéktól megszokott humor és groteszk látásmód: a halott barát koporsójának akkurátus kiválasztása („vajon melyik árnyalat illene legjobban Sanyi személyiségéhez?”), vagy az özvegyasszony vulgárfilozófiai eszmefuttatása az élet körforgásáról és a látszatvilágról (a két amatőrszínész kiváló játékának is köszönhetően) tragikomikus színezettel ellenpontozzák a film nyomasztó hangulatát.

Az egyik szférából a másikba történő átlépést sokszor jelzi a vetítőgép vakító fénye vagy az alvó ember konvencióvá vált képe, ez azonban nem elég hangsúlyos és következetes ahhoz, hogy egyértelműen értelmezhetővé tegye a film a filmben, álom az álomban kettős áttételeivel teletűzdelt elbeszélést. Ám rossz úton jár az, aki a racionalitás fogódzóit keresi Buharovék világában. Itt ugyanis nincs minőségi különbség álom és valóság, képzelet és realitás között. A film végi misztikus álomszertartáson egymás mellett fekszik képzeletbeli és valós, fő- és mellékszereplő, akik egymásról tudomást sem véve merülnek el saját álomvilágukban. Lét–nemlét, álom–valóság tengelyén bolyongó pontok, akik ha véletlenül találkoznak is, kapcsolatba kerülni már nem képesek egymással.

Bár a Buharov-univerzum nyomasztó hely, nem feltétlenül mindig komor, a legsötétebb tónusait rendre oldja a játékosság. A főcímet megelőző monológban Egon elmeséli, hallotta, amint az orvos azt mondja a nagymamának, hogy „meg vannak számlálva...” De vajon mik vannak megszámlálva? Valószínűleg a napjai, de az is lehet, hogy a székek vannak megszámlálva a váróteremben. Talán tényleg a székek, talán tényleg minden lehetséges. Buharovék szerint mindenképpen.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9320