|
|
|
Láttuk mégFrancesUpor László
Hollywood egyik legfényesebb csillaga volt a harmincas évek második felében Frances Farmer. Vagy tizenöt filmben szerepelt az 1936-os Fogd és vidd sikerét követő öt év során, miközben a baloldalinak számító Group Theatre színpadán játszott New Yorkban. Tizenhat pokoli év következett, stúdióktól, színpadtól távol. Sorozatos kényszergyógykezelések, s végül egy lobotomia után egyetlen filmben tűnt még fel, 1958-ban (Az ünneprontó). Magányosan halt meg 1970-ben, torokrákban. Emlékiratai (Lesz-e valóban reggel? ) halála után jelentek meg, 1972-ben.
Tulajdonképpen meglepő, hogy a „példásan” hányatott sorsú színésznő élete „csak” 1982-ben került vászonra. Ellentétben a mértéktartóan fogalmazó lexikonszövegekkel, melyek sajnálatosan félbetört karrierről, alkoholizmusról, ideggyógyintézeti kezelésről beszélnek, a film határozottan állást foglal. Az alkotók szerint – akik az élettörténet hű bemutatása helyett az emberi tragédia kibontása mellett döntöttek – Frances Farmer tökéletesen egészséges; környezete kényszeríti egyre kijjebb szorulni a „normálisok” társadalmából.
A cél: „betörni” Francest mindenáron. Nem akar pedig ő semmi különöset: élni csupán és dolgozni a maga (nem is túl különc) módján; nem tudomásul venni, hogy bárkinek is oka-joga lenne őt ebben megakadályozni. Szabadsága korlátozásán, életének tönkretételén sértett és hatalmaskodó producerek, rendőrök, jogászok és orvosok munkálkodnak fáradhatatlanul. A döntő szerep Graeme Clifford filmjében mégis Frances egyre leplezetlenebbül zsarnoki anyjának jut, aki célratörően használja fel a „jog” s az „egészségügy” intézményeit, hogy lányát idomítsa.
A cselekmény előrehaladtával mindinkább „vérre megy a játék” – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbejöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt. Kerüljön bár egyre megalázóbb helyzetekbe, váljék bár mind kiszolgáltatottabbá, arcán újra és újra feltűnik a hitetlenség ironikus és bölcs mosolya, amely mitsem árul el abból, amivé a következő pillanatban válni fog. Ilyenkor legyőzhetetlen ő. Aztán kitör, elkeseredett dühében üvölteni kezd; vagy magába roskad tehetetlenül – olyankor már csapdában van. Ám bennünk – a keserűség mellett – az elképedés eretnek és jótékony pillanata ragad meg: Ez nem lehet igaz!
Nagyszerűen alakítja a szörnyeteg anyát Kim Stanley; Sam Shepard (aki „civilben” író és Jessica Lange férje) jól játssza Frances egyetlen barátja, Harry szerepét (habár ez a kitalált alak túl romantikus figura); Kovács László kamerája sem hazudtolja meg önmagát; mégis: a filmre Jessica Lange remeklése miatt fogunk majd emlékezni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1412 átlag: 5.5 |
 |
|
|
|
