KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

NévSoros

Hej, halászok…

Bori Erzsébet

A vízfejekben nyom nélkül ázik szét egy-két milliárd, a helyi, közösségi televíziók tízezreket is jól hasznosítanak. A Soros Alapítvány inkább a kicsiket támogatja.

A háborúnak vége. Egyszer mindegyik véget ér, a romokat eltakarítják, az áldozatokat ünnepélyesen eltemetik, kezdődhet az újjáépítés. Csak a boldog szép békeidők nem térnek többé vissza.

A hadiállapot megrongálta a Magyar Televízió védfalait, a golyóütötte réseken át, a „belső árulók” jelentéseiből megmutatkozott mindaz, amit a pártirányítás meg a csata porfelhője idáig jótékonyan elfedett. Folynak az utóvédharcok, jelentékeny és hangadó tábor érvel amellett, hogy a meglévő struktúrát mindenáron meg kell őrizni (sőt kiterjeszteni, beleolvasztva például a Duna TV-t), egy másik, radikális szárnynak pedig az a véleménye, hogy az MTV-t földig le kell rombolni.

Mindeközben, ha letérünk a főcsapásról, számtalan frissen taposott ösvényre bukkanunk, melyek lassan behálózzák az országot. Van a Duna TV, amit – bár nem nekünk szánják – egyre többen és egyre nagyobb kedvvel nézünk, határon innen is. Naponta ad immár a TV4 is, amely szegényszagú és reklámízű brékó-adóból normális kereskedelmi csatornává kezdi kinőni magát; még az is belefér, hogy művészfilmet, mozis, színházi és irodalmi műsort adjon. (Akkorára nőtte magát, hogy lapzártára megszűnt az adás.) Van már vagy fél tucat kisebb országos adó (Szív Tévé, ATV stb.), beindult a Budapest Televízió, a kerületi és városi kábelhálózatok (némely körzetben nem is egy), nem szólva most a kisebb-nagyobb helyi és országos, legális és kalózrádiókról. Ezek az egyre-másra született műsorközlők mind médiatörvény nélkül, központi támogatás, sőt akarat ellenére jöttek létre, feltartóztathatatlanul, és hatásos fegyvert adnak az MTV változatlan átmentését ellenzők kezébe.

Míg a roppant vízfejekben szinte nyom nélkül ázik szét a pár milliárdocska, a közösségi televíziók, független műsorkészítők és műhelyek 20 ezer forintot kérnek gyerekműsorra, 50–60 ezret sorozatok beindítására, 85 ezret egy község ügyes-bajos dolgairól szóló, havonta kétszer megjelenő magazinra. Persze legyinthetünk, hogy olyan is az, ügyetlen, amatőr dolgok, kezdetleges technikai kivitelben, amik sosem lesznek versenyképesek a médiapiacon. Lehet ez még másképp is, de a helyi érdekű politikai, közhasznú, üzleti-kereskedelmi információk terjesztésében már ma sem állhat ki velük semmilyen központi szervezet.

E példák mind arról a „százas listáról” valók, mely a Soros Alapítvány médiaprogramjának idei támogatottjait közli. (A nevek szerepelnek az alapítvány tizedik születésnapjára kiadott névsoros című kötetben is, amely inkább impozáns, mint informatív: csak a „ki?” kérdésre felel, de nem derül ki belőle, hogy „mennyi?”, és főleg „mi mennyi?”) A Soros Alapítványt dicsérni bajos, hiszen kevés szellemi személy és vállalkozás akad az országban, aki (amely) nem kért, nem kap és nem remél tőle támogatást. A rendszerváltás véget vetett a válogatás nélküli osztogatásnak, most inkább annak a keleti bölcsességnek a jegyében ténykedik, hogy nem az segít az éhezőn, aki halat ad neki, hanem az, aki megtanítja halat fogni. Csakhogy a hazai vizek elszennyeződtek, túl sok a horgász, kevés a hal, meg síkos is.

A központi finanszírozás (de sok pénzes alapítvány is) jobban szereti a centralizált, nagytestű szervezeteket, és nem fog sok kis húszezres, kétmilliós tétellel bajmolódni. A legkevésbé sem érdekli az alszegi közösségi rádió transzvesztita nyugdíjasoknak szóló érdekvédelmi műsora, vagy az interaktív televíziózás (a piazza virtuale). A médiatörvény – csak jönne már – ezen csupán részben tud segíteni, kivált, ha a nagy érdekcsoportok szempontjait veszi majd előre. Pedig a közszolgálatiságnak – ez nálunk hovatovább egy nagy kaszát jelent, amivel rendet lehet vágni az állami pénzekben – éppúgy alulról fölfelé, a legkisebbtől a magasabb egységek felé haladva kell építkeznie, ahogy az emberi közösségeknek. Hic Rhodos, hic salta.

 

 

NévSoros. 1984–1994, Kiadja a Soros Alapítvány Titkársága, Budapest, 1994.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=747