KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/november
• Reményi József Tamás: Nyomtalanul? A Tanítványok
• Greskovits Béla: Időutazás a jelenbe A Tanítványok
• Szabó Miklós: Egy nagy akció legendája A romantikus technokrácia távlatai és útvesztői
• Szántó Péter: Erdei capriccio Hóvirágünnep
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Fáber András: Erosz és Thanatosz A testi szerelem és az rőszakos halál képei
• N. N.: A bűn kitenyésztői és a mozi
• Szilágyi Ákos: Ölnek, ha nem ölelnek Székfoglaló beszéd a Gyilkossági Műértők Társasága előtt
• Lajta Gábor: Halálkalligráfia Szamurájok és karatézók a filmen
• Réz András: Armageddon a nappaliban
ESZMECSERE
• Györffy Miklós: Nem mesélni nem lehet

• Kézdi-Kovács Zsolt: Szerelmünk volt Hirosima Adalék a szinkron-vitához
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Végre vasárnap!
• Bársony Éva: Kunyhó a nádasban
• Csáki Judit: Az öltöztető
• Hegyi Gyula: Az elveszett frigyláda fosztogatói
• Harmat György: A házibuli folytatódik
• Ardai Zoltán: Gregory barátnője
• Vida János: Szerelem pasztellben
• Faragó Zsuzsa: Az utolsó szökés
• Mátyás Péter: Aranyeső Yuccában
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Vágyakozás – önismeretre Hazai jelkép

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Fújhatjuk!

Bori Erzsébet

 

Arról van szó, hogy manapság a szigetország bejönni látszik, majdnem olyan tuti hely, mint Irán, már ami a nemzetközi filmfesztiválok érdeklődésének oly kevéssé széles spektrumát illeti.

Egy jól elhelyezett Frears, egy váratlan Mike Leigh, de még egy brutális Ken Loach is pontokat jelenthet, szerencsés esetben, kokát, ippont.

Szóljon például a film a szénbányász vágyáról. Mire vágy a szénbányász, ha yorkshiri az istenadta. Tudjuk, a komlói komlóra, a pécsi pécsi Symphoniára. A yorkshiri is sörre és szimfóniára. Dallamra. Mert minden bányász lelkében dal van. Margaret Thacher bezáratta a bányákat, mert nem volt neki filhallása az aknászok panaszára. Pedig milyen szép is az, mikor mélyből száll fel a dal, mint gránitporos sóhaj, mint szénpor a szélcsendben. Mellesleg a csehek, a filmművészet zabolázhatatlan bányászlámpás kerti törpéi már a negyvenes évek végén nagyot tártak fel Velencében, mikor a Josef Mach (később Gojko Mitićes indiánfilmek direktora) rendezte Búgnak a tárnák című opusszal lenyomták a művelt mezőnyt. Mit búgtak, mit? Rezet búgtak azok is.

Szóval a vaslédi által szénporig alázott bányászbanda, habár a film során megszűnik néhányszor, végül mégis eljut a Royal Albert Hallba, ahol megnyeri a négyszáz méteres rezesbandaháborút, bányalóhosszal alighanem. És akkor köszönik, nem kérik. Visszautasítják kemény szavakkal, majd könnyű, szívlapátba markoló kézzel elcsenik a díszes serleget. Erkölcsi, fizikai és pirruszi győzelem birtokában dalolva buszoznak haza, áldva a jó szerencsét.

Azt hiszem, az ilyen mozira mondják, hogy, ha lemenne a bányába, följönne a szén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1697