Láttuk mégÉletem szerelmeHirsch Tibor
Nick Cassavetes tényleg a szerelemről csinált filmet.
A szerelmet mint önmagáért és önmagában valót mutatja meg. Még olyasmit sem sugall róla, hogy őrült. Pedig megtehetné. Azt sem mondja, hogy bűnös, azt sem hogy gyilkos. Azt sem, hogy ártatlan. Ezek ugyebár mind hozzákötnék a szerelmet valami máshoz, őrülethez, bűnhöz, gyilkossághoz, ártatlansághoz. És együtt ahhoz a valamihez, amit lángoló szenvedélyként még a romantika százada szépséges emberi értékként mennybemenesztett.
Megtudhatjuk: az ezredfordulós személyiség-roncsok szenvedélye kicsit másmilyen. Nehéz meghatározni milyen is, mindenesetre a csendes, szórakozott értékvesztés biztosan jellemzi. Szenvedély: valamit elrontani, elveszíteni, azután még jobban lerontani, és megint elveszíteni. És sok-sok bocsánatot kérni útközben.
Maureen egy napon arra ébred, eltűnt a férje mellőle. Magassarkú cipőjében lebukdácsol hát a kocsmába, hogy igyon, hogy kérdezősködjön, hogy csak úgy ellegyen, és mellékesen keresse a bajt. Itt ugranának be a bohém párocskákra vonatkozó ősrégi közhelyek, de azután kiderül, nincs itt bohémság. A férj nem sziporkázó, nem zseniális, nem is igazán erőszakos. Beteg, de nem veszélyes, mozivászonról számos változatban ismert pszichopata, nem volna jutalomjáték egy Nicholsonnak, hanem csak gyógyszeresen beállítható, egyszerű kis terhelt, tizenkettő belőle egy tucat, akit kiengednek, bevisznek, aki meg is úszná, ha nem volna pisztolya, aminek viszont előbb-utóbb – ezt azért itt is mindenki tudja – úgyis el kell sülnie. Nyomorult kis ember nyomorultan lehet szerelmes. Vagyis nem kerekedik ki semmi akárcsak lélektanilag épületes (amit legalább tanítani lehet) se bókból, se vallomásból, se féltékenységből.
Csak annyi biztos, hogy színész legyen a talpán – Sean Penn –, aki ezt el tudja játszani: akinél a kicsit őrült ember kicsit érdekes gesztusai sosem lesznek nagyon őrültek és nagyon érdekesek, de azért megmaradnak baljósnak és félelmetesnek, ahogy egy hajléktalan párocska erotikus civódása betegen, öregen, részegen – mondjuk éppen Kelet-Európában, talán éppen Budapesten valamely metróalagútmélyi szerelmi fészekben.
Az ezredvégi poén pedig az, hogy ebbe az érdektelen semmiségbe, a kis érzelem, kis értelem nyomorúságába mégiscsak vissza lehet kívánkozni! Sőt. Hősnőnk nem csupán vissza óhajt térni kényszer-gyógykezelt első férjéhez, a jóképű, becsületes, tehetős másodiktól, de környezetükben mindenki más is úgy gondolja, hogy ez elkerülhetetlen. Hogy az esztelenség csábítása hatalmas. Hogy a John Travolta által játszott második férj ellen éppen az szól, hogy annyi minden szól mellette. Az pedig elég is.
Cassavetes itt is egy közhelyet kerülget. Dehogy is a bohém győz a nyárspolgár felett, dehogyis a tisztaság a romlottság felett, dehogyis Szását „hívja az erdő” Szergejhez attól a bizonyos kozák legénytől.
Ha ezekről mind nincs szó, akkor marad a teljes motiváció-mentesség. Marad a „csak”. Ezt a „csak-ot” sikerül a történet végső indítékként elfogadtatnia a rendezőnek. Legalábbis addigra, mire a szintén szerelmes Travolta kezéből groteszk dulakodás után kicsavarják a pisztolyt. Hogy mit is jelent ez a játékos nyomorúság, úgymond szerelemmel nyakon öntve, ezt talán éppen ez a jelenet példázza legszebben, ahogy a gyermekeit elhagyni készülő anya sikoltozva tiltja a csöppségeket a papa lefegyverzésének nem nekik való látványától.
Legyen esztelen, ami kisstílű, és kisstílű ami esztelen! Így szól tehát a tétel, a szenvedély mai tétele.
Így szól - egy nagyon-nagyon fáradt világban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1435 átlag: 5.3 |
 |
|
