KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/április
POSTA
• Kovács Dénesné: Ki nem ismeri Hammettet?
FILMSZEMLE
• Ágh Attila: Kényszerfiatalok és a történelem
• Schubert Gusztáv: Töredékek dramaturgiája Beszélgetés Székely Gáborral
• Zalán Vince: A krónikás ember Bábolna
• Reményi József Tamás: Övön alul Falfúró
• Szilágyi Ákos: A rendetlenség varázsa Beszélgetés az elfogulatlan filmezésről
• Koltai Ágnes: Hollywoodi suszterek Szerelem első vérig

• Hankiss Elemér: Üde és gyilkos naivitás Keserű igazság
• Faragó Vilmos: Háború és háború Jöjj és lásd
• Ardai Zoltán: Boldogságmontázs Dziga Vertov, a filmszem-ember
• Bikácsy Gergely: Hidegtál, sok késsel Bűnügyi film francia módon
FESZTIVÁL
• Báron György: Tükröződések London

• Mándy Iván: Marlene Dietrich
• Dárday István: Az elmulasztott reform Vita a filmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Nincs kettő négy nélkül
• Nóvé Béla: A kövek ura
• Báron György: A tiszteletbeli konzul
• Kapecz Zsuzsa: Vitorlás a láthatáron
• Máté J. György: A smaragd románca
• Upor László: Vaskos tréfa
• Baló Júlia: Mi lenne, ha...
• Farkas Ágnes: Váratlan fordulat
• Mészáros István: Nap, széna, eper
• Bérczes László: A borotvás gyilkos
• Vida János: Fehér lótusz
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: A műsorszóró műhold jelen és jövője Televíziók versenye
• Boros István: A hold árnyékában... Budapestről nézve
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Marlene, stílus nélkül

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Borvbee mobilja

Petri Lukács Ádám

Paul Auster, a regényíró filmet rendez.

 

Az Auster-filmnek még csak forgatókönyve van meg, a filmfelvevő decemberben kezd munkába, LA-ben, ahol ugyan a gyalogosokra a biztos halál vár; de ebben a moziban a főhős egy kivénhedt Dodge buszban lakik. A filmíró és rendező a zseniális Paul Auster. Az ötvenegy éves Auster a New York trilógia című remekművével vált a könyvmolyok kedvencévé idestova több mint egy évtizede. A trilógia lassan szövődő, csendes és homályos emberi tragédiái, némi általános paranoiával, az író, mint detektív, a detektív, mint az író könyvének szereplője, bonyolult kavalkádjával nyomasztó, és maradandó nyomokat hagyott olvasóiban. Az utána jövő Holdpalota és a Véletlen Zenéje szintén intellektuális bestseller lett, de ezek már jóval pergősebb románok. A Holdpalota vándorútjait követő Véletlen Zenéje is egy utazás: egy őrült milliomos párnál végződik egy olyan pókerjátszmával, amelynek a tétje az élet. Az ezután következő, idén megjelent Auster könyv hőse, Mr. Vertigo is bejárja Amerikát, mágikus képességű, hászid mestere megtanítja repülni, de aztán választania kell az antigravitáció és a szex között – az elmúlt években megjelent egyik legkitűnőbb regény ez. A fentieket nemcsak azért kellett elmondani, hogyha véletlenül akad olyan olvasó, aki még nincs túl azon a boldogságon, hogy befalta az Austereket, az feltétlenül seperjen el a könyvesboltba; hanem azért is, hogy érzékeltetni tudjuk, ehhez képest igen meglepő fordulat a Dodge-ban játszódó statikus filmregény.

Borvbee (Travolta!) nem tudni, honnan került a Mail melletti megaparkolóba, miként az sem, hogy melyik háborúban üszkösödtek el a lábai. Lomha mozgású százlábú mászik egérszürke szakállában, Borvbee egy csuklómozdulattal törli meg az orrát és hessenti el a rovart. A reflektorfényes éjszakában a mosómedvékkel együtt kutat a szemetesben, újság, ennivaló, és rejtélyes műanyagdarabok után. Ez már így megy nyolc hónapja, ha hihetünk a Dodge kéken villódzó naptárának. Borvbee, bár ezt ő nem tudja, helyi látványosság lett, a szupermarket vezetői nem humanizmusból tűrik meg a parkolóban, hanem mert éjszaka folyamatosan filmezik őt, s az első emeleti japánkert feletti kivetítőn megy róla a mozi; a hiedelemmel ellentétben nem együttérző, hanem himbálódzó hájredőiket a röhögéstől fájlaló vásárlók fel-üdítésére.

Mindez addig tart így, amíg egy szép napon rá nem lel a rengeteg reciklált szemét között egy maroktelefonra a vöröslő vándorfekélyeit letört ablaktörlőlapáttal vakargató Bee. Amikor a telefon már nyolcadszorra szólal meg, új tulajdonosa beleszól, ez az első emberi hang a film huszonegyedik percében. Aztán persze megismerhetjük a telefon eredeti tulajdonosát, aki szórakozottan (hommage à Freud) a telefonját és az üzleti iratokat tartalmazó dossziéit dobta a szemétbe. Bee-t a rádiótelefon kontaktusba hozza a külvilággal, hiszen Amalldo, a Mexikóból átszármazott, a Harvardon cum laude diplomát szerzett tulaj elmegy hozzá a mobiljáért. Ahol azután felismeri, hogy sehol nem érezte magát még ilyen otthonosan. Három éjszakán át beszélgetnek, és közben elkalauzolják egymást saját világaikba. Borvbee-t egy lényegtelennek tűnő mozzanat szakítja ki az apátiából. Amikor arra terelődik a szó, hogy Amalldónak megszólalt apja temetésén a telefonja, Borvbee, mintha csak Csipkerózsika álomból ocsúdna fel, közli új barátjával, hogy lelép. A jogtanácsos viszont marad, hogy örökre vagy csak átmenetileg ezt sohasem tudhatjuk meg; ám valódi helycseréről, Koldus és Királyfi effektről annak ellenére sincs szó, hogy Bee megkapja Amalldo telefonját és számos hitelkártyájának egyikét. Bee továbbra sem bír emberekkel találkozni, de a bankfiú pénzéből folyamatosan utazgat és idegeneket hív fel telefonjáról, akikkel megosztja gondolatait arról, hogy ahol éppen jár, az milyen benyomást tesz rá. Mindenki barát. Akár a fodrásziskola könyvelője veszi fel, akár a kilencedik hónapban lévő, gazdag kismama, akár a tai kifőzde szakácsa, mindenki meghallgatja. A portábilis telefon szabadság, kísérletezni lehet vele, meddig tart a szolidaritás (a leendő filmben az együttérzés és az emberi felelősség egy telefon erejéig magától értetődő, mivel a hívotton is segít a beszélgetés), a másik magányosságát, devianciáját nem sértve.

S bár Bee a történet végén egy gyöngyház berakásos revolverre cseréli el a handyt s az utolsó hang, amit választ egy agyvelőbe hatoló dörrenés, az addig vezető kozmikus úton annak ellenére sokszor boldog, hogy évekkel ezelőtt a szenvedésre rendezkedett be.

Auster filmjére rímel Andreas Leden, kölni szociálpszichológus első pillanatban meglepő tanulságokat levonó tanulmánya. Eszerint, bár a rádiótelefon használót még a másik handy-birtokosnak is társadalmi kötelessége cikizni, ha az előbbié megszólal; ráadásul valóban nagyon sokszor tör meg intim üzleti és magánbeszélgetéseket a telefon; mitöbb, számos kényszer-neurotikusan rádiótelefonáló él közöttünk; érezhetően csökkent a telefont használók között a stresszes megterhelés. Leginkább a változás korában lévő nőknél és az infarktus-rizikójával különösen veszélyeztetett középosztálybelieknél redukálja a szeretteikkel folytatott napi két-három pár perces csevely a pszichikai/organikus eredetű összeroppanás esélyét.

Dorothy Parker, ha szólt a telefon így kiáltott fel: Miféle friss pokol ez? A pokol, ami olykor, vagy sokszor – kinek, hogy – mennyország, megszokott, mindennapi. Az erről papolókat persze joggal inti fegyelemre Tom Lehrer matematikus-zeneszerző: bárcsak azok, akik kommunikációs problémákkal küszködnek, egyszerűen befognák a szájukat.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3875