Magyar Műhely

Jacques Rancière: Utóidő

A nyitott zárt kör

Báron György

Francia filozófus könyve Tarr Béla filmjeiről.

Utóidő – ezt a címet adta Jacques Rancière francia filozófus Tarr Béla filmjeiről írott karcsú kötetének, amely eredetileg a párizsi Pompidou Központ 2011-es Tarr-retrospektívjára íródott, s most Sutyák Tibor pontos, érzékeny fordításában magyarul is megjelent. A cím kettős jelentésű. Egyfelől arra a filmográfiai tényre utal, mely szerint a rendező A torinói lóval végérvényesen lezárta életművét. „Az utóidő inkább az az idő – írja, némi indokolt szkepszissel, a szerző –, amelyben az ember tudja, hogy minden új film ugyanazt a kérdést teszi fel, miért csináljon még egy filmet egy történetből, ami mindig ugyanaz a történet”. Rancière nem a fenti kétségbevonhatatlan tényt kezeli enyhe szkepszissel, hanem a tarri konklúziót: hogy ebből valóban az elhallgatás következik, épp úgy és akkor… Könyve a következő szavakkal zárul: „Az utolsó reggel egyben a megelőző reggel, és az utolsó film egyben ráadás. A zárt kör mindig nyitott marad.” Talányos ez, akár egy Tarr-film fináléja, mely a remény szertefoszlásáról, megcsúfolásáról szól, ám bennünk – nem a történet végkimenetele, hanem az esztétikai diadal okán – mégis valami megmagyarázhatatlan, ontologikus remény ébred. Nem, a legkevésbé sem a történetekről van szó, elvégre Tarr már jóval A torinói ló gesztusa előtt kijelentette, hogy az Ószövetség óta nincsenek új történetek, ez tehát aligha indokolná az elnémulást. Ha belegondolunk – s ezzel máris tárgyunknál vagyunk – minden komoly történet a megváltásról szól, az Evangéliumok ugyanúgy, mint Dosztojevszkij regényei, Bresson, Tarkovszkij – vagy Tarr – mozgóképei.

Igazat kell adnunk Rancière -nek, aki az életmű kontinuitásáról és diszkontinuitásáról folytatott disputában az előbbire helyezi a hangsúlyt, leszögezve: „Az első filmtől az utolsóig mindig ugyanarról a megszegett ígéretről, ugyanarról a kiindulópontjához visszatérő utazásról mesél”, fokozatosan jutva el „a társadalmi szférától a kozmikusig”. A zárt körről, ami – a művészet sajátos geometriájából fakadóan – nyitott. S ez a történeten túliság az utóidő másik értelme: „Az utóidő nem a meglelt ésszerűség ideje… A történetek utáni idő ez, az idő, amelyben közvetlenül az érzékelhető anyag köti le a figyelmünket…” Ez az „érzékelhető anyag”, szemben a prózával, a kinematográfia primér nyersanyaga, ily módon Tarr olyan közel jutott a mozgókép lényegéhez, mint csak nagyon kevesen a film bő évszázados történetében. Nála nem adaptációról van tehát szó, hanem a Krasznahorkai-elbeszélések átemeléséről az anyagi valóság érzéki – vagyis történeten túli – dimenzióiba. A különbséget Rancière többek között Estike halála irodalmi és filmes verziójának összehasonlító elemzésével érzékelteti: „A regény elbeszélői szólama ekként foglalja össze a jelenet végén a helyzetet: Estike boldog, hogy minden értelmet nyert. A vásznon viszont a kislány csendesen, kommentár és magyarázat nélkül megy a halála felé…A rendezőt a test érdekli, az, ahogy megáll vagy megmozdul a térben. Inkább a helyzetek és mozgások érdeklik, mint a történet és a célok, amik magyarázzák az előbbieket, mert a magyarázat módosíthatja a gesztusok erejét.”

Mint a fenti idézetekből is kitetszik, a könyv szerzője filozófiaprofesszor ugyan, ám távol áll tőle az a fajta spekulatív belemagyarázás, amely oly sok Tarr-interpretátort csábított tévutakra. Rancière mindig az adott képekből indul ki, s számos úgynevezett filmtudósnál többet tud a film – nem nyelvéről – anyagáról. Elemzésében a „close watching” rokonszenves módszerét követi: a látottakból vezeti le következtetéseit, s nem az elméleteit erőszakolja rá a látottakra. Így veszi végig a Tarr-univerzum meghatározó motívumait, a vágás nélküli hosszú beállításokat, amelyeket a mozgás és az idő ritmusával hoz összefüggésbe, a repetitív zenét, a vissza-visszatérő kocsmai epizódokat, az idióták szerepét, az állatok megjelenését, a víz, az eső és a sár jelentőségét, az ablakkereteket, s a mögüle figyelő szereplőket – vagyis mindazokat a jellemzőket, amikkel az életmű darabjai leírhatók; ám nem a puszta katalogizálás pozitivista szándékával, hanem egy koherens gondolati struktúra tengelye körül elrendezve. Ennek középpontjában az „abszolút látás” áll, amely, szemben a hollywoodi filmekre jellemző „relatív látással”, nem a cselekmény kibontakozásának szolgálatába állítja az eszközként felfogott látványt, hanem megadja számára a szükséges időt (a történetmeséléstől független, azaz: szabad) időt, hogy „kiváltsa sajátos hatását”. Ezekből áll össze az a flaubert-i értelemben vett „stílus”, amiből – Rancière pontos megfogalmazásában – a Tarr-filmek „autonóm érzéki világa” formálódik. 

Jacques Rancière: Utóidő. Tarr Béla filmjeiről. Műcsarnok Nonprofit Kft. 2013.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 9-9. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11502

Cikk értékelése:

szavazat: 816 átlag: 5.68