KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hírek Roger Leenhardt; Anne Baxter; Lilli Palmer
• N. N.: Hibaigazítás

• Kornis Mihály: A történelem csinos rabszolgái Jancsó Miklós olasz filjeiről
• György Péter: A mulandóság építészei A magyar film díszletvilága
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vége a misének? Nyugat-Berlin
• Antal István: Filmezzetek, testvéreim! Beszélgetés Jonas Mekasszal

• Bródy András: Mozi a víz alatt Vita a filmgyártásról
• Kovács András Bálint: A szorongás képei Az expresszionizmus és a film
• Márton László: Térfátum, síklátvány, ponteszme Fritz Lang filmjeiről
• N. N.: Fritz Lang filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Bikácsy Gergely: A rejtőzködő kamera Eric Rohmer
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Képvadászok
• Bérczes László: Az elvarázsolt dollár
• Ardai Zoltán: Szerelmi lázálom
• Faragó Zsuzsa: A part
• Koltai Ágnes: Vad banda
• Kovács András Bálint: Végtelen nappalok
• Szemadám György: Elpidio Valdes
• Kovács András Bálint: Ottó, az orrszarvú
• Vida János: Aladdin és a csodalámpa
• Máté J. György: Egyéniség
• Gervai András: Háborúban nőttem fel
• Bársony Éva: Patorale Heroica
• Hegyi Gyula: A lótolvaj lánya
KÖNYV
• Almási Miklós: A maradandóság katalógusa
• Fáber András: Ember, gép, idő

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az igazi szőke

Köves Gábor

 

Se szeri, se száma az operatőrből lett filmrendezőknek, hogy csak a legismertebb példákat említsük, Barry Sonnenfeld a Coen-testvérek csapatából, Jan De Bont Paul Verhoeven munkaközösségéből, Ernest Dickerson Spike Lee mellől, Tom DiCillo pedig Jim Jarmusch kollektívájából lépett a direktorok táborába. Míg a felsoroltak többsége kasszasikerek megbízható beszállítóiként jutott parkolóhelyhez a stúdiófalakon belül, addig DiCillo megmaradt a jóval kisebb költségvetéssel gazdálkodó, de jóval nagyobb szabadságot élvező filmkészítésnél. Filmjei az abszurddal óvatosan kacérkodó, nagyvárosi szőttesek, melyekről nem igazán állítható, hogy jelentősen eltérnének a független filmek populáris fővonalától. DiCillo urbánsztorijai többnyire nem túl mélyreható, anekdotázó kedvű, társasági-társalgási komédiák, kedvesen álmos életszeletek. Az előbbiek fényében aligha meglepő, hogy a The Real Blonde gerincét nagyvárosi párok és egykék nyűglődései, a szokásos hisztik és a szokásos dilemmák alkotják. DiCillo nem mond ellent a közhelyeknek, New York City-ben szerinte is mindenki színésznek készül, de többnyire csak a felszolgálásig jut. Színészi álmokat dédelgető szereplői viszont remek alkalmat nyújtanak számára, hogy kedvére ironizálgasson a showbiznisz világán, ám a valóság és az illúziók ütköztetésével ismét csak a régi vicceknél, az ismert tanulságoknak lyukadunk ki. Nem kétséges, hogy DiCillo filmjei nélkül is ismernénk a világnak ezeket a fura zugait, valódi és hamis szőkéktől hemzsegő hangulatjelentései nélkül valahogy mégis fakóbbnak tetszenének a West Village örökösen nyüzsgő teraszai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1810