KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hírek Roger Leenhardt; Anne Baxter; Lilli Palmer
• N. N.: Hibaigazítás

• Kornis Mihály: A történelem csinos rabszolgái Jancsó Miklós olasz filjeiről
• György Péter: A mulandóság építészei A magyar film díszletvilága
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vége a misének? Nyugat-Berlin
• Antal István: Filmezzetek, testvéreim! Beszélgetés Jonas Mekasszal

• Bródy András: Mozi a víz alatt Vita a filmgyártásról
• Kovács András Bálint: A szorongás képei Az expresszionizmus és a film
• Márton László: Térfátum, síklátvány, ponteszme Fritz Lang filmjeiről
• N. N.: Fritz Lang filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Bikácsy Gergely: A rejtőzködő kamera Eric Rohmer
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Képvadászok
• Bérczes László: Az elvarázsolt dollár
• Ardai Zoltán: Szerelmi lázálom
• Faragó Zsuzsa: A part
• Koltai Ágnes: Vad banda
• Kovács András Bálint: Végtelen nappalok
• Szemadám György: Elpidio Valdes
• Kovács András Bálint: Ottó, az orrszarvú
• Vida János: Aladdin és a csodalámpa
• Máté J. György: Egyéniség
• Gervai András: Háborúban nőttem fel
• Bársony Éva: Patorale Heroica
• Hegyi Gyula: A lótolvaj lánya
KÖNYV
• Almási Miklós: A maradandóság katalógusa
• Fáber András: Ember, gép, idő

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Darkman

Ardai Zoltán

 

Jellemzően mai akciófilm ez, amelyben a Jót is, a Rosszat is főként rémalakok képviselik. Mégis, a dramaturgiát illetően, mintha a hatvanas évek francia kalandfilm-iskolájának valamelyik veteránja vetette volna be rutinját újra, abban a hiszemben, hogy immár köteles science-fiction horrornak álcázni munkáját. Sam Raimi ugyan bőven szemelget motívumokat a fedőműfaj jelesebb amerikai darabjaiból is, de vonzódása láthatólag elmélyültebb Philipe de Brocá-hoz, vagy még inkább André Hunebelle-hez. Hogy a háztetőről háztetőre ugráló magányos hős ezúttal Darkman-nak neveztetik, pusztán csak a mitologizmusnak adózó nagyzolás, lévén, hogy Darkman életcélja kimerül egy csekély létszámú, helyiérdekű bűnbanda likvidálásában. Ami a személycsere-trükkökre alkalmas szintetikus álarcokat illeti, a velük való bohóckodás odáig fajul, hogy már csak azt várjuk, mikor fut végre egy kört Darkman Louis de Funès maszkjában is. (Az élethű maszkok előállítását egyébként természetesen nyomon követi a mai kamera, hiszen korunkban már igen látványos bioelektronikus eljárásokról van szó, melyek egész laboratóriumokat igényelnek.) Mégsem egyértelmű azonban, hogy a komikus összhatás Raimi kedve szerint való: művét kissé kompenzációszerűen terhelik meg a patológiásán könyörtelen erőszakosság jelenetei.

Mindössze egyetlen részlet van saját anyagból belefércelve ebbe a madárijesztő-film-be: az a pillanat, amikor az említett banda főnökét estéli hobbyzáson kapjuk. A főnök nagy becsben tart egy arany cigarettatárcához hasonló ujj-lemetsző mechanikát, valamint egy otthonában rejtegetett bársonybélésű nemesfadobozt, mely a legszebb kollekciót tartalmazza áldozatainak zöldeslilára preparált testrészeiből. Most nekilát holt körmöket festegetni. Megkapó kép: a mozitörténet eddigi nyeresége Raimivel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/08 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4182