KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hírek Roger Leenhardt; Anne Baxter; Lilli Palmer
• N. N.: Hibaigazítás

• Kornis Mihály: A történelem csinos rabszolgái Jancsó Miklós olasz filjeiről
• György Péter: A mulandóság építészei A magyar film díszletvilága
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vége a misének? Nyugat-Berlin
• Antal István: Filmezzetek, testvéreim! Beszélgetés Jonas Mekasszal

• Bródy András: Mozi a víz alatt Vita a filmgyártásról
• Kovács András Bálint: A szorongás képei Az expresszionizmus és a film
• Márton László: Térfátum, síklátvány, ponteszme Fritz Lang filmjeiről
• N. N.: Fritz Lang filmjei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Bikácsy Gergely: A rejtőzködő kamera Eric Rohmer
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Képvadászok
• Bérczes László: Az elvarázsolt dollár
• Ardai Zoltán: Szerelmi lázálom
• Faragó Zsuzsa: A part
• Koltai Ágnes: Vad banda
• Kovács András Bálint: Végtelen nappalok
• Szemadám György: Elpidio Valdes
• Kovács András Bálint: Ottó, az orrszarvú
• Vida János: Aladdin és a csodalámpa
• Máté J. György: Egyéniség
• Gervai András: Háborúban nőttem fel
• Bársony Éva: Patorale Heroica
• Hegyi Gyula: A lótolvaj lánya
KÖNYV
• Almási Miklós: A maradandóság katalógusa
• Fáber András: Ember, gép, idő

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Paál István

 

Megvallom, némi bizalmatlansággal és néhány sikerületlen kísérlet emlékével ültem a filmvászon elé. Oly sokszor kellett már feszélyezetten végignéznem, amint gyerekszereplőkre – életkori sajátosságaik ellenében – felnőtt szemléletet s felnőtt színészvezetést erőszakolnak, és olyannyira sajnáltam annak idején, hogy Brook filmvállalkozása a Legyek urával – épp az előbb említettek miatt is – alatta maradt a könyv filozofikumának... Jeles filmje azonban az első pillanattól fokozatosan magával ragadott, és mindvégig nagy hatással volt rám.

Az Angyali üdvözletnek esztétikai alaprétege a pubertásközeli gyermekek személyisége és közösségi létformája. Mindjárt az első jelenetekben, a bibliai keretjáték naiv, gyermeki(!) misztériumában evidenciának érezhettük a gyerekszereplők jelenlétét. Saját Tragédia-rendezői munkám idején, emlékszem, kifejezetten zavart a paradicsomi színben, hogy az eredendő bűn előtti állapotban felnőttek szájából hallom az (így hihetetlenül) ártatlan szavakat. A gyermeki jelenlét a továbbiakban is indokolt; erről később.

Az Angyali üdvözlet Madách vállalkozásához hűen az ember múltjának legendáját próbálja újrateremteni, s így az egyes konkrét történelmi színek legendaszerűen megemelkednek. (E koncepciót kitűnően szolgálja a díszletek, jelmezek, kellékek fantáziadús egysége, amely a közel- és távolkeleti képi kultúrára emlékeztet engem.) A régmúltból a film Athént és Bizáncot emeli ki, amelyekből Ádám teljes csalódással lép tovább; e választással Jeles pontosan jelzi, hogy művében Madách tragikus történelemszemléletét fogalmazza újra, mégpedig oly módon, hogy a huszadik század apokalipszis-élményével ötvözi egybe. Az Athén-Bizánc „blokk” után Prága és Párizs mintegy a londoni színt készíti elő, amely már a közelmúlt és a jelen kérdéseivel foglalkozik. Ez a „meghosszabbított” londoni szín a maga látomásos kompozíciójával, a napjainkig épített haláltánc-jelenetsorával jobban transzponálja Madách vízióit, jövőtől való szorongását, mintha a rendező mechanikusan követné a Falanszter, az Úr, az eszkimó szín szövegeit, óhatatlanul is valamely „sci-fis” bűvészkedéssel.

Jeles mindvégig szarkasztikus, ironikus modorban fogalmaz, de legkíméletlenebb gesztusai is egy mélyen humanista felfogás rendszerébe illeszkednek. Egyrészt az a tény, hogy a gyermeki-paradicsomi tisztaságát elvesztett felnőtt világ kínjait éppen gyermekek játsszák el – a gyermekvilág szokásaival, ötleteivel, játékaival –, belső konfliktus feszültségét hordja magában: minden nézőnek szembesülnie kell egykori gyermekönmagával, miközben nemének történelmével is számot vet. Másrészt külön elemzést érdemelne, ahogyan Jeles az emberi test szentségét, tabujellegét egy pillanatra sem sértve ábrázolja s alkalmazza a gyermektest megnyilvánulásait. Így elmondhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet gondolati és érzéki síkon egyaránt a pusztulással szembeni ellenállóképességünket erősíti.

Némi tanácstalanságot az egyébként kitűnően játszó szereplők szövegmondása, artikulációjának monotóniája és csekély érzelmi motivációja keltett bennem. Lehet, hogy ez a kis moduláció kényszermegoldás (a gyerekek dikciós képességei szülték), lehet, hogy az alaphangulat félálomban-tartásának eszköze; akár így, akár úgy, a szövegmondás (s főként a film első harmadában a túlzottan epikus cselekményvezetés) ritmusának dinamikusabb kezelésére lett volna szükség.

A képi világ izgalmára utáltam már, de – azt hiszem – itt többről van szó, mint stílusleleményről. Ha a szcenikai megoldásokkal Márta István zenéjét s hangeffektusait, Kardos Sándor operatőri munkáját együtt értékeljük, akkor archaikus (és természeti) hatások, valamint neoavantgarde eszközök termékeny harmóniáját figyelhetjük meg. És ennek a találkozásnak nem csupán a Tragédia élővé varázsolását tekintve, hanem a magyar filmművészet egészére nézve is jelentősége van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6320