KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés András Ferenccel

Remington R. B. és a többiek

Zalán Vince

 

Dobai Péter Vadon című regényének nyomán forgatta új filmjét András Ferenc. A főszerepeket Oszter Sándor, Reviczky Gábor, Andorai Péter, Kovács Lajos és a lengyel Maria Gladkowska játssza. A forgatókönyvet András Ferenc írta.

Dobai Péter 1982-ben megjelent nagyregényének története 1859-ben játszódik, abban az évben, amikor a franciák segítségével megindult a harc Ausztria ellen az olasz egység megteremtéséért. Az 1848/49-es magyar szabadságharc Itáliában gyülekező emigráns vezetői, Kossuth, Klapka, Teleki megkezdik a Magyar Légió szervezését azzal a céllal, hogy katonái francia, de mindenekelőtt olasz segítséggel betörjenek Magyarországra és egyesülve az otthoni erőkkel kivívják az ország függetlenségét. A regény főhőse Batiszy Kristóf százados, aki a Földközi-tengeren, majd a Dunán fölhajózva egységével – előőrsként – betör Somogy vadonjaiba, hogy előkészítse a terepet a Magyar Légió számára, s hogy felrázza az osztrák önkény elnyomása alatt szenvedő hazafias erőket. Időközben azonban III. Napóleon békét köt Ferenc Józseffel, és ezzel cserben hagyja olasz illetve magyar szövetségeseit. A Magyar Légió sohasem lép magyar földre, Batiszy és maroknyi csapata magárahagyatottan küzd az osztrák katonasággal, a vármegye pandúrjaival az utolsó töltényig, a kivégzésig.

Első három játékfilmedben, tegyem hozzá: nagy sikerű filmjeidben – Veri az ördög a feleségét, Dögkeselyű, A nagy generáció – a mindenkori társadalom jelenlévő, égető problémáival foglalkoztál, vagy ahgyan a gyalog-esztétika mondaná: ezek mai témájú filmek. Miért most a váltás, miért, hogy új filmed a történelemre tekint? Leegyszerűsítve: miért a kosztümök?

Dobai Péter regénye azon a nyáron került a kezembe, amikor a Dögkeselyű elkészült, s egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. Nagyszerűnek éreztem, mint írói-irodalmi teljesítményt, s nagyszerűnek mint filmes témát. Persze azonnal tudtam azt is, hogy ezt a gigászi művet nem lehet filmre vinni „egy-az-egyben”. Éveken át törtem a fejem, hogy hogyan lehetne mégis megvalósítani. Végül is az kristályosodott ki bennem, hogy a regény második felével, közelebbről, a Magyarországon játszódó részével kell megpróbálkoznom. Beszéltem Dobai Péterrel, aki igen lelkesedett elgondolásomért, ám a megformálás még évekig tartott, vajúdott. Amikor arról volt szó, hogy filmet csináljak, mindig ez a regény „tolakodott” előtérbe, a különböző elképzelések közül mindig ez „győzött” bennem. Egy-egy témával kapcsolatban mindig eljön ez a pillanat, de azt is mondhatnám, hogy mindig megvárom ezt a pillanatot. Én ugyanis csak arról tudok filmet csinálni, ami éppen és erősen bennem van, ami elől már nem tudok kitérni. Tizenkét év alatt három játékfilmet forgattam.

Elszántságomat csak fokozta, hogy különböző érvekkel, de majdnem mindenki – barátok, stúdióvezetők, ellenségek – le akart beszélni erről a filmről. Azzal például, hogy minek történelmi filmet készíteni – „most csináltunk és megbuktunk” –, s hogy „ma közvetlenül politizáló filmet kell csinálni”, és így tovább. Én viszont azt gondoltam, hogy bizonyos telítettség állt be az ilyen típusú filmekből. De nem tagadom: el akartam kerülni – mert ezt egyre jobban éreztem – az önismétlés csapdáját is. Továbbá, azt sem tagadom, hogy bár eddigi filmjeim minden hasonlóságuk ellenére különböző stílusban készültek, ilyen szempontból más és más filmek, – vonzott a kihívás, hogy hogyan lehet a film nyelvén újrafogalmazni egy nagysodrású regényt, mely teli s teli van eseményekkel, kifejezetten filmes helyzetekkel. Eddig soha nem csináltam ilyet, jóllehet nemrégiben készítettem egy történelmi tévéjátékot, Száraz György Ítéletidőjét. De ezt ebből a szempontból stúdiumnak tekintem.

A Vadon kiválasztásának, gyanítom, vannak mélyebben fekvő okai is.

Hogy mikor mi a „mélyebb”, azt nehéz megmondani. Kétségtelen: ebben a regényben olyan történelmi és politikai metaforát találtam, amely magában rejti azokat a kérdéseket, amelyek engem – itt és most – rendkívül izgatnak. Éppen ezért a Vadont, mindenféle esztétikai kategorizálástól függetlenül, nagyon is mai filmnek tekintem. A váltás tehát, amire az előbb utaltál, igencsak, hadd mondjam így: látszólagos.

A cselekményre, a történés idejére gondoltam, nem a filmben megfogalmazott...

Nem szeretném, ha filmjeim olyan könnyen „felfejthetők” lennének mint egy kötéshibás pamutpulóver, s azt hihetnők, hogy a feltekert pamutgombolyaggal, képletesen szólva, a lényegét tartjuk a kezünkben. A közvetett, a többrétegű ábrázolás híve vagyok. Akkor is, ha tudva tudom, ezzel azt is kockáztatom, hogy a néző (esetleg a kritikus) „olvasata” nem lesz (abszolút értelemben természetesen soha nem is lehet) azonos azzal, amit a filmmel elmondani szándékoztam. Például A nagy generáció egyik alaptémája – szándékom szerint – a szeretet, a baráti szeretet, a férfi és a nő közti szeretet, a szülői szeretet, de mindenekelőtt a hazaszeretet volt. Nos, a magyar kritika ezt majdhogynem észre sem vette. (A külföldi bezzeg igen!) Namármost, azok, akik nem fedezték föl ezt a nem is annyira rejtett témáját a filmnek, azok számára persze meglepetés lehet a Vadon. Holott a Vadon, amelyben a hazaszeretet jóval nagyobb „szerepet kap”, mint előző filmemben, nem váltás, hanem sok szempontból egyenes folytatása A nagy generációnak..

Magyarán: úgy érzem, nem változtam meg, sem mint személyiség, sem mint filmrendező. Nem szeretném ha félremagyaráznák, de én nagyjából-egészében mindig ugyanarról az egy-két, általam fontosnak tartott dologról beszélek filmjeimben, mégha más-más megközelítésben, más-más formában is.

Ezzel, gondolom, minden valamire való filmrendező így van. De hadd akadékoskodjak. Kell legyen valamilyen oka annak, hogy a nagyváros zajos beat-klubjait a Vadonban csendes, kies, dunántúli tájak váltották fel, hogy a legutolsó és most elkészült filmjeid képi világa igen jelentősen eltér egymástól.

Ez nyilvánvalóan és szükségszerűen következik a kiválasztott regényből, amely tíz évvel az 1848/49-es szabadságharc után játszódik. De túl ezen, tudatos törekvés eredménye is. Ebben a filmben ugyanis szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar film visszanyerje – nem találok most pontosabb szót – esztétikai értékeit. Mára ugyanis, meggyőződésem, filmjeink jelentős részében ellaposodott a képi világ. A szépség, az esztétikai szépség, ami pedig filmművészetünknek egyik erőssége volt, Szőts Istvántól Huszárik Zoltánig, kiment a divatból.

Mikor felkészülök egy-egy filmre, „kasszát” csinálok. Mit? Hogyan? Miért? Kikkel? És így tovább. Köztudott ugyanakkor, hogy milyen iszonyatos pénzszűkében vagyunk. Ám meggyőződésem, hogy látványt nemcsak pénzzel lehet csinálni. Látványt lehet csinálni olyan dolgokkal is, melyek ingyen vannak. Hogy mi van ingyen? Nekünk például ingyen van a magyar táj. Ingyen vannak az erdeink, ingyen a tavaink, satöbbi. Ez irányba lökdösött az is, hogy ha jól megfigyeljük, kiderül: filmjeinknek két fő, szinte sémává merevedett „tere” van. Az egyik a Hortobágy, a másik az aládúcolt, gangos, pesti bérház. Gondold csak meg, hogy például a vizek, a vízpartok közelsége mennyire „megemeli” a látvány erejét.

– „Ragyog, ragyog a búbánat iszapja„ – mondja Juhász Gyula a Magyar táj, magyar ecsettel című versében. Nos, amikor történelminek neveztem készülő filmedet, ezzel egyáltalán nem akartam eleve leértékelni. A filmtörténet – mind a magyar, mind az egyetemes bőséggel bizonyítja e filmtípus életképességét, erejét. S ha már a filmtörténetnél tartok. A forgatókönyv olvasásakor, talán nem egészen véletlenül, eszembe jutott egy nagy rendező méltatlanul elfelejtett filmje: Luchino Visconti Sensoja. Talán azért, mert ez a film is az olasz–osztrák küzdelmek idején játszódik, egy évvel a magyar–osztrák kiegyezés előtt; talán mert – mint most a Vadonban – szorosan kapcsolódnak benne egymáshoz a történeti és a szerelmi szálak; s talán mert a mindennapi élethez oly közel álló neorealista mester ebben a filmjében „váltott”, s a beállításokkal, a kameramozgásokkal, – ha tetszik: a látvánnyal – hangsúlyozottan törekedett a filmkép esztétikai értékeinek f okozására. A Vadon filmtörténeti előképe a Senso lenne?

Nem tiltakozom, sőt. Visconti esetében, Visconti példájában is megerősítve látom azt a véleményemet, hogy az igazi nagy rendezők új és újabb filmjeikkel mindig mást és mást próbálnak meg, s anélkül, hogy alapjaiban feladnák önmagukat, mindig újabb arcukat mutatják meg rendezői személyiségüknek. S furcsa mód ezt a „következetlenséget” a közönség általában honorálja. Nem az úgynevezett életmű ilyen vagy olyan következetességét keresik, a filmet nézik. Így van ez a hozzám legközelebb álló, általam legnagyobbra tartott rendezőnél, Andrzej Wajdánál is.

Visconti filmjében, alig tíz évvel a második világháború befejezése után rejtett és kevésbé rejtett (olykor bíráló) utalásokat fedezhetünk fel a hivatalos álláspont és a közvélemény által is szentnek tartott olasz ellenállási mozgalom ellentmondásaira. Ha tetszik: sok helyütt aktualizálta a történetet. Hadd kérdezzem meg, mert szerintem mégiscsak vannak mélyebben fekvő okok: számodra mit jelent az a metafora, amit Dobai Péter regényében megtalálni véltél?

Először is: nem szeretném, ha túlerőltetnénk az analógiát a Sensoval. Ez, gondolom, ízlésünk ellen is volna. Másodszor: filmemben nincsen szó semmiféle „szentségtörésről”. Hangsúlyozottan a forradalom után játszódik. Ami engem a regényben a már elmondottakon kívül megfogott, az a történelmi helyzet és a magatartások viszonya. Egyszerűen szólva: a hősök. A hősök és a sorsok. A magyar sorsok.

Akkor beszéljünk a hősökről!

Eltérően a regénytől nem a honvéd százados, hanem egy nő, Zsablyai Amadea áll a film középpontjában, és a film azokat a férfiakat, azokat a forradalom utáni férfisorsokat mutatja be, akikkel – amelyekkel a történés idején kapcsolatba kerül. Ezek közül kettő igen fontos. Mindketten katonák, a szabadságharc tisztjei voltak. Egyikük (Görgényi László) a konszolidáció híveként főszolgabíró lett. Ő szívesen választaná szerelméül (talán feleségül is) Zsablyai Amadeát, de nem így történik. A másik (Batiszy Kristóf) pedig úgy véli, hogy egy férfi egyszer esküszik életében, tehát ő mindenkor a magyar szabadságharc katonája marad, egészen haláláig. Batiszy a nő számára a váratlanul érkezett idegen. A titkokat rejtő és sejtető idegen, aki azonban csak a puskáját, a Remington R. B.-t szereti, abba szerelmes. Egy fanatikus, egy gerilla, aki következetesen járja útját kamikaze-haláláig. Más sors az agyát, eszét elivó, morális felbomlott Névedy Dénes, Zsablyai Amadea férje, aki – ezt a magatartást is tipikusnak érzem – megpróbál az alkoholban föloldódni. Számára teljesen mindegy, hogy mi mossa el a földről, mert a forradalom bukását ésszel, energiával, fizikummal, idegrendszerrel nem bírja elviselni. A negyedik az orvos, Krizsán, aki szintén közeli résztvevője volt az eseményeknek, de cinikussá lett, s vidéki passzivitásban tölti napjait. Ez a négyféle férfi veszi körül Zsablyai Amadeát, akinek mindene megvan ahhoz, hogy boldog legyen, de egy regresszív korban, ahol az „összesség” nem tud boldog lenni, ott többnyire az egyéni boldogulás is lehetetlen. Magányos marad tehát, s feltehetőleg így, magányosan hervad el, éli le életét.

Nos, effajta sorsokat, talán kortársaim számára is modellértékű magatartásokat szerettem volna vászonra vinni. Mikor tanulmányozni kezdtem a kort, dokumentumokat, szerelmes leveleket, periratokat olvastam, s úgy éreztem, nem a múltban, de a jelenben kalandozom, annyira ismerősnek tetszettek a viszonyok, az emberi reakciók, örömök és szenvedések. Megmondom őszintén, egyetlen dolog volt csak a múlté, egyetlen dolog ébresztett bennem nosztalgiát: a másik ember megbecsülése, a másik tisztelete és szeretete. Egészen fantasztikus, hogy mára mivé roncsolódott ez szét, mivé lett. Gondolj csak Petőfi, Jókai, Arany barátságára, levelezésükre. Nem arra vártak, mint a mai jóval kisebb tehetségű emberek, hogy a másik mikor bukik meg, hanem egymást fölfedezve-segítve éltek. Akkoriban, a dokumentumokból kitetszik, nemcsak a „nagyok”, de az emberek általában ki tudták (és jól ki tudták) választani barátaikat, tisztelték egymást, s mérhetetlen magas volt az adott szó értéke. Ma a mérce a másik csepülése, szapulása, szidása, bántalmazása egészen a gorombaságig.

Nevezhetem hát a Vadont a hiány filmjének is? Nemcsak azért, amiről az imént szóltál, de merthogy ez a nosztalgiád netán abból fakad, hogy napjainkban a magukat progresszívnek tartó, de álláspontjukban sokszor eltérő emberek, csoportok közt nincs meg az a fajta kapcsolat, egymás iránti tisztelet, amely a Vadon történésének idején még megvolt?

Ez valószínűleg igaz. Szeretném, ha a nézők is felismernék ezt.

Mind a regény, mind a forgatókönyv azzal fejeződik be, hogy rablótámadás éri a Batiszy kivégzéséről távozó osztrák belügyi főnököt és a kihallgató rendőrtisztet. Úgy tudom, ez a filmből kimaradt. Miért?

Valóban kimaradt. Kimaradt, mert a betyárok ismételt szerepeltetése szándékomtól eltérő irányba vitte volna a filmet, másmilyen lett volna a katarzis. Az, hogy a forradalmi eszme továbbél, egyrészt az emigrációban, másrészt a betyárok között, az nem lehet kétséges az előtt, aki végignézte a filmet.

Nem lehet, hogy így sokkal reménytelenebbül fejeződik be a történet?

De igen. Éppen ezért van összhangban a film egészével, amelyet be-beleng a reménytelenség. De talán nemcsak a reménytelenségről szól, hanem arról is, hogy a legkilátástalanabb időszakban is meg kell próbálni kitörni az adott helyzetből. A szabadságvágy nem fogható minden esetben a racionalitás hámjába.

Ha már itt tartunk. Még egy film volt, amelyik nekem a forgatókönyv olvasásakor eszembe ötlött. Mégpedig a Büntetőexpedíció című film, amely egy kegyetlenül reménytelen helyzet, keserű-csillogó filmes megfogalmazása. Úgy érzem, mostani filmedben továbbélnek azok az elgondolások és érzések, amelyek Magyar Dezső filmjét jellemezték. Más szavakkal: a Vadon, a maga sajátos módján, feleleveníteni látszik a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji érzésvilágot, ha tetszik: a nagy generáció felemelő és kudarcos éveit.

Igen, ez tudatosan történt így. Majd’ minden filmemben elhelyezek bizonyos hommage-okat. A nagy generációban például a Hamu és gyémánt iránt fejeztem ki nagyrabecsülésem, szeretetem. Reményeim szerint a Vadon, túl a konkrét utaláson, valóban folytatója a Büntetőexpedíció szellemiségének. Nemrégiben járt itthon Magyar Dezső, és én elárultam neki, miféle „merényletre” készülök ellene. Úgy éreztem, örül neki. Annál is inkább, mivel majdnem ugyanúgy és ugyanarról beszélgettünk, mint körülbelül húsz évvel ezelőtt, a „régi” gondolatok foglalkoztattak ma is bennünket. S talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy a Büntetőexpedíció forgatókönyvét (is) Dobai Péter írta.

Ha filmjeidet végiggondolom, akkor az a „gyanúm támad”, hogy benned létezik egyfajta vonzódás a reménytelen-harcú hősök iránt. Igaz ez?

Alapvetően optimista alkat vagyok.

Nem kérdezem meg, miért vagy optimista.

Miután az élet magában foglalja a halál pillanatát is, nemigen mondhatok mást, nemigen hazudhatok. Hisz ez a vége a dolognak. De hogy hogyan halsz meg, milyen lelkiismerettel, milyen becsülettel – ezek a fontos dolgok. Leélni egy életet sunyin, jellemtelenül, hajlott gerinccel, gazember módon, kipárnázott életben, vagy meghalni a tisztességért, becsületért, az adott szóért, az esküért, a hazáért – ezek állandó alapkérdések. A filmben a főszolgabírót már az első alkalommal beszervezik. Azt mondják neki, a rendet kell fenntartania, a törvényt kell betartatnia stb. Batiszy viszont egyszerűen eltéríthetetlen. A magyar hazáért, a magyar szabadságért hal meg, miközben a szeme nem rebben. Úgy hal meg, mint egy férfi. És ilyen emberek ma is léteznek. Ezek a fáklyák, bármenynyire romantikusan hangzik is ez. És ilyen emberekre szükségünk van.

Nem gondolod, hogy ezek az emberek, és az ilyen embereket szerepeltető filmek – elvesznek a pántlikás blöffök jelszótengerében, illetve, hogy konkrét társadalmi ellentmondások keltette feszültségek levezetésére használtatnak fel?

Ez a veszély fennáll, s a védekezés majdhogynem lehetetlen. Ezért is szeretném, ha a nézők ebben a filmben nemcsak egy „magyar történetet” látnának, hanem fölfedeznék benne az általános érvényre való törekvést is, azt, hogy amit látnak, az nem egy magyar modell, hisz ha például Che Guevarától kezdve az elnyomott latin-amerikai népek tegnapi és mai gerilláira, szabadságharcosaira gondolnak, akkor a film hőseit be tudják helyettesíteni mai figurákkal. Tehát egy élő, eleven dologról van szó, amiért is nemcsak történelmi, hanem politikai filmnek is tekintem a Vadont.

Bizonyára sokakat meglep, hogy Guevarát említed. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt ez még jogosnak tetszhetett volna. De hát a hetvenes években – többek közt „sikerült” a forradalmárokat, a forradalmi érzületű embereket a földbe taposni, jórészüket terroristává zülleszteni stb. Nem hunyhatjuk be a szemünket: a közérdeklődés előterében ma nem a forradalmi mozgalmak, a Guevara-típusú emberek állnak... Miért mondod ma ezt?

Mert minden pillanatban ez lehet a középpontban. Ma talán másra figyelünk, de nem tudhatjuk, hogy holnap mi történik. Egy permanens folyamatról van szó. Mindig vannak gúzsbakötött országok, elnyomott kisebbségek, lefojtott szabadságharcok, ahol a szabadságvágy szinte olyan, mint az életösztön. Lehet, hogy ma nincs Che Guevara, de az is lehet, hogy van, s egy eleddig ismeretlen ember alakjában, más néven előbukkan. Tehát ilyen értelemben is érvényesnek érzem a Vadon metaforáját. Amióta az emberiségnek történelme van, azóta léteznek ilyen hősök. S ha netán megfeledkeznénk róluk, akkor fel kell idézni őket. Persze vannak vákuum-időszakok, – ha jól tudom Shakespeare-t sem játszották kétszáz évig.

Nem tartasz attól, hogy a korszerűtlenség vádját hívod ki magad ellen? Gondolod, hogy filmed hősének, Batiszynak eszméi, a 48-as eszmék ma az előtérben állnak?

Egyáltalán nem állnak az előtérben, de ott kellene állniuk. Azóta volt még egy-két forradalom ebben az országban, s vannak még hőseink, akik éppúgy ismeretlen helyen és jeltelen sírokban fekszenek, mint Batiszy. Mai társadalmunk mély erkölcsi válságában, úgy vélem, fokozottan szükségünk van ezekre a hősökre. Különösen a felnövekvő nemzedéknek. A fiataloknak, akiknek azt sugallják, hogy legyenek olyanok, mint Petőfi, Ady, József Attila, s ha netán megpróbálnak olyanok, hasonlók lenni, abban a pillanatban minden módon megakadályozzák őket ebben. Ez képtelen állapot. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt készítettem egy dokumentumfilmet Dózsa népe címmel gyermekeink-iskolásaink történelmi tudatzavaráról. A helyzet azóta egyáltalán nem változott, nem javult, sőt. Talán ezért is forgattam most le a Vadont.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 07-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4896