KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/január
• Bikácsy Gergely: Dühöngő szívek Szeretet-áradat
• Popper Péter: Lelki kórságok avagy Cassavetes játszik velem
• Schubert Gusztáv: Kornett és Thompson-gitár Gengszterek klubja
• Bódy Gábor: Kozmikus szem – science non-fiction (fiction)
• Zalán Vince: Univerzális kép-hang szótár?
• Kozma György: A Gólem A szó és a kép egyik alapmítosza
• Koltai Ágnes: A rontás angyala A fogadó
• Bársony Éva: „Én azért reménykedem” Beszélgetés Eduard Zaharievvel
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Levelek a Szovjetunióból Mannheim
• Zsugán István: Mozisirató? Nyon
• Fáber András: Önismeret és gyertyafény Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A nindzsa színre lép
• Lukácsy Sándor: Akli Miklós
• Nagy Zsolt: Leopárd kommandó
• Tamás Amaryllis: Forrongás
• Hegyi Gyula: Bankrablás Montrealban
• Faragó Zsuzsa: Érzékenység
• Schreiber László: Első feleségem
• Zalán Vince: Egy tanév Hakkariban
• Mátyás Péter: Utolsó lépés
• Kabai József: Legenda a szerelemről I–II.
KÖNYV
• Veress József: Új szovjet filmenciklopédia
KRÓNIKA
• N. N.: Holland filmhét
• N. N.: Kínai filmnapok

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lázadó ifjúság

Jake Schreier: Papírvárosok

Ballagás előtt

Jankovics Márton

A filmváltozatban a lázadásnál vonzóbb a konformitás.

„Ez egy papírváros, benne papíremberekkel a papírházaikban” – foglalja össze a kamaszkori elidegenedés esszenciáját az überkúl és titokzatos Margo, egy üres irodaházból szemlélve az alvó kertváros pislákoló fényeit. A film főhőse azonban nem ő, hanem a mellette álló Quentin, akinek most majdnem kiugrik a szíve a helyéről, de amúgy állandóan jó jegyeket kap a gimiben, soha nem hiányzott még egyetlen óráról sem, és minden erejével arra készül, hogy hamarosan a lábuk előtt elterülő papírváros egyik megbecsült papírembere legyen.

Ugyanazon a mozgójárdán – vagy ha jobban tetszik: futószalagon – áll ő is, amely lassú kérlelhetetlenséggel szállította Dustin Hoffmant a felnőttek álszent és konformista plasztikvilága felé a Diploma előtt főcímében. Quentin már az expozícióban leleplezi kispolgári öndefinícióját, mikor bevallja a nézőnek, hogy élete ugyan kissé unalmasnak tűnhet, de ez csak azért van így, mert ő egyszerűen az unalmat szereti. Ezekbe a sótlan hétköznapokba robban bele forgószélként az utca túloldalán lakó, mégis elérhetetlen Margo, aki egy személyben képviseli Quentin számára a vad és csábító Mrs. Robinsont, valamint az ő érzékeny és ártatlan lányát.

Persze nem 1968-at írunk, így itt már nincs semmiféle ellenkulturális éle a fiatalok lázadásának, ami ki is merül néhány meredekebb diákcsínyben és igazolatlan órában. A szatirikus társadalomkritika helyett így inkább az édesbús melodrámára helyeződik a hangsúly, akárcsak a tavalyi John Green-adaptációban, a rákos fiatalok tragikus szerelmét bemutató Csillagainkban a hibában. A Papírvárosok kamaszait végül nem a tragikus betegség, de még csak nem is a polgári család velejéig romlott intézménye szakítja el egymástól, hanem a konformista életmódhoz való eltérő viszonyuk áll kettejük közé.

Hiába veszettül vonzó Margo szabadsága Quentin számára, a felnőtté válás kulcsa számára már nem a kimenekülésben és a szülői minták dacos elutasításában rejlik, hanem épp abban a döntésben, hogy önszántából tagozódik be az életét kiszámítható pályára állító társadalmi konvenciókba.

Ehhez a kispolgáriságot rehabilitáló, érett döntéshez persze kötelező kalandokon keresztül vezet az út, amelyek a film játékidejének nagy részét kitöltik. A romantikusan végigbetyárkodott éjszakát követően köddé vált Margo utáni kutakodás először egy játékos és kissé logikátlan kriminarratívát majd egy road movie-keretet kínál föl a csapatépítésre. Ahogy ugyanis haladunk előre, a film egyre szájbarágósabban érzékelteti, hogy a küldetés igazi célja nem is Margo megtalálása, hanem a különféle felnőtté avatási rítusok megugrása, valamint a hamarosan szétszéledő haveri társaság valódi közösséggé érése.

Mert ezúttal is egy iskolai határhelyzet adja a felnőttéválás tematika szimbolikus keretét: most nem a diploma, hanem a ballagás előtt járunk. A regénnyel ellentétben, a forgatókönyv erre fűzi fel a film utolsó harmadának határidő-dramaturgiáját: azért kell olyan veszettül rohanni, mert Quentin barátai mindenképpen vissza akarnak érni a végzősök báljára, ami tulajdonképpen nem más, mint a társadalmi konvenciók kicsiny laboratóriuma. Míg Green az érzelmi csúcsponton vágja el a történetet a könyvben, addig a film az utolsó buliban ereszti el a szereplők kezét, közhelyes „az élet megy tovább”-szentenciákba fojtva a szolid katarzissal kecsegtető veszteségérzést.

Azonban nem a lapos finálé a film legnagyobb gyengéje, ennél sokkal fájóbb pont a figurák érdektelensége. Az még kevésbé zavaró, hogy Quentin bájos kis haverjai egy-egy tulajdonság mentén felskiccelt, iskolai karaktertípusok, akik egész megbízhatóan szállítják a drámai hangvételt ellensúlyozó komikumot. Még az is megbocsátható, hogy Margo figurája lényegében üres, hiszen az ő alakja eleve a titokzatosság kultusza mögött meghúzódó ismeretlenről szól. Az viszont már sokat árt a film élvezhetőségének, hogy maga a főhős sem képes igazi azonosulási pontként szolgálni, annyira sótlan és egysíkú marad. És ez még akkor is így van, ha ez az unalmasság jelenti a karakter öndefinícióját.

A Quentint alakító Nat Wolff még viszonylag jól működött a Csillagainkban a hiba humorforrást biztosító mellékszereplőjeként, ám a színészi kvalitásai itt látványosan elégtelennek bizonyultak a figura érdekessé tételéhez (hiába hasonlít egy-egy pillanatra a fiatal Dustin Hoffmanra, teljesen hiányzik a játékából az a feszültség és vibrálás, ami a Diploma előtt Benjét jellemezte). Végső soron a filmet épp az temeti maga alá, amitől Margo félti az alvó várost: karakterei élettelen, egydimenziós papíremberekké válnak.

 

PAPÍRVÁROSOK (Paper Towns) – amerikai, 2015. Rendezte: Jake Schreier. Írta: John Green regényéből Scott Neustadter és Michael H. Weber. Kép: David Lanzenberg. Szereplők: Nat Wolff (Quentin), Clara Delevingne (Margo), Austin Abrams (Ben), Halston Sage (Lacey), Justice Smith (Radar). Gyártó: Fox 2000 Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 105 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12375