KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Portrék korhű keretben

Koltai Ágnes

 

Az akadémikus cím mögött Lakatos Iván két képzőművészeti rövidfilmje rejtezik, a Mednyánszky Lászlóról szóló Lapok egy csavargó naplójából és a Zichy Mihály életét és munkásságát bemutató Levelek Pétervárról. A portrék nem elég érzékletesek ahhoz, hogy „megfogják” a festészettel épp csak barátkozó nézőt, és nem elég korhűek (amennyiben a korhűségen nemcsak a múlt eseményeinek felsorolását értjük) ahhoz, hogy híven tükrözzék egy meghatározott időszakban a művészet és társadalom bonyolult, rejtett kapcsolatát.

A régi híradófelvételek az 1912-es „vérvörös csütörtök”-ről, vagy a harcba induló katonák legfeljebb a történelem viharos napjait idézhetik fel, de nem egy ember, egy érzékeny művész szorongását, feltámadó lelkiismeretét. A császár mégoly érdekes, a háborúra éhes politikusok cinizmusáról árulkodó, Népeimhez! címzett nyílt levelének felhasználása puszta illusztráció marad. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” – cseng ismerősen fülünknek; Ferenc József, a pompázatos millenáris ünnepség, a nyomorgó tömeg természetesen az asszociációk sorát indíthatja meg, ám amit látunk-hallunk, tankönyvbe illő igazságok.

De ide illett volna az is, hogy miként élte meg Mednyánszky, a „boldog békeidők” polgára a „minden egész eltörött” traumáját. (Egyébként a filmben sokat idézett naplójából bizonyára ki is olvasható.) Mednyánszky naplójában a világmegváltó, moralizáló gondolatok művészetfilozófiai és festészeti, színdinamikai fejtegetésekkel keverednek, így a Levelek egy csavargó naplójából arról is szólhatott volna, hogy az egyszerű, tiszta színeket kedvelő festő miért csak élete vége felé fedezte fel az árnyalatok, a színkeverés vizuális hatását, s miért nem bízott többé a naturalizmus és a realizmus erejében.

Szomorkásra, búsmagyarra sikeredtek a korhű keretbe vont portrék. Mednyánszky keblére ölelte a világot (de az érzéketlen volt szeretete iránt), Zichyt a féltékeny kortársak elüldözték a cári udvarból, a franciák nem értették meg zsenijét, s itthon sem lelt hazára, pedig a Lermontov és Petőfi verseit illusztráló festőnek igazán romantikus hévvel vert a szíve. Hogy nem értették meg a franciák? Fénykorában, a cár udvari festőjeként, Théophile Gautier elismerését is kivívta – „monstre de génie”-nek, szörnytehetségnek nevezte, s ebben még Berger, a párizsi világkiállítás igazgatója sem kételkedett, amikor politikai okokból nem engedte kiállítani képét. Szeretett hazáját sem a családi perpatvarok miatt hagyta el; nem jó szemmel nézték a cárnak tett szolgálatait, s hogy Bécsben, tanítója, Waldmüller városában sem talált megnyugvást, bizonyítja tán: az irodalom ihlette romantika akkor már csak a fagyos orosz télhez szokott lelkeket melengethette fel. Végül is ki volt Zichy Mihály? A pénz szavára hallgató ügyes mester, vagy valóban szörnytehetség? Ezzel a kérdéssel magunkra hagy Lakatos Iván filmje.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6595