KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/február
• Sára Sándor: „Sír az út előttem...” Részletek egy filmeposzból
• Schubert Gusztáv: Mi, verebek? Az objektív személyessége
• Zsugán István: Mondom a magamét Beszélgetés Mészáros Mártával
• Ardai Zoltán: Közhelyek metamorfózisa Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Michałek Bolesław: Wajda, Piwowarski és a többiek Új lengyel filmek
• Kovács István: Egy élet-képes filmről Szekercelárma
• Stachura Edward: Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn
• Fáber András: Háromszög, négyszög, sőt több Francia filmekről
• Eco Umberto: A rózsa neve Regényrészlet
• Barna Imre: A világ rózsa-neve
• Eco Umberto: Első és utolsó nyilatkozat
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Ciment Michel: Valóság és látomás John Boorman
• Zsigmond Vilmos: John Boorman
• Ciment Michel: A film nyelve élő nyelv Beszélgetés John Boormannal
• N. N.: John Boorman filmjei
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Annie
• Nóvé Béla: Ne vedd el tőlem a napot!
• Nagy Zsolt: Kegyetlen románc
• Faragó Zsuzsa: Bűnös hétvége
• Tamás Amaryllis: Borisz
• Nóvé Béla: A fekete nyíl
• Hegyi Gyula: Fogadjunk!
• Mátyás Péter: Szállodai szoba
TELEVÍZÓ
• Alexa Károly: Isten teremtményei Szabó István idézése
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Nemeskürty István: Radványi Géza temetésén
• Molnár Gál Péter: Csirág és eperzselé

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Húsz nap háború nélkül

Gáti Péter

„Századunkat kettémetszette a második világháború. Én e hatalmas törés krónikása vagyok” – vallja Konsztantyin Szimonov, aki forgatókönyvírója és narrátora is egyben ennek az alkotásnak. Az önéletrajzi ihletettségű történet írókatonatiszt hőse húsz napra Taskentba, a hátországba utazik, ahol egyik írásából filmet forgatnak. Az író számára a legfőbb tanulság: a háború mindenhol háború, súlyos sebeket nemcsak a harctéren lehet kapni. Valószínűleg ez a meggyőződés készteti arra, hogy az írásából készülő film forgatásánál tapasztalt hamis, csak agitatív célzatú ábrázolási módszert elutasítsa. Tudja, hogy a kamerába mosolygó, önfeledten vidám katonák optimizmusának semmi köze nincs a front emberéhez.

A Húsz nap háború nélkül, a filmbéli forgatással, közvetetten olyan művészet létjogosultsága mellett kíván kiállni, amelyik minden körülmények között az igazság megmutatását tartja elsődlegesnek. Ezt a hitvallását azonban művészileg German filmjével nem erősíti meg. Író-katonatiszt hősét kamerájával mindenhová követi, mégsem tud lényegeset mondani róla. Az aprólékosan részletező kisrealizmus módszerével a rendező nem volt képes hús-vér figurákat teremteni. A képek helyett szavakban elénk táruló tragédiáknak nincs katartikus hatásuk, fárasztó monológok közben a kamera feladat híján, ötletszerűen, komponálás nélkül dolgozik. A főhős idegenül tesz-vesz ebben a környezetben, még leginkább az élet „sűrűjében” megmártózó és ötleteket gyűjtő művész benyomását kelti. A film egy kissé ahhoz hasonlatos, mintha Szimonov verse, a Várj reám elevenedne meg élőképek sorozatában. Ezért lett a végeredmény – jóllehet hamis pátosztól mentes, de mégiscsak – szabvány háborús mozaik, 1942 szovjet hátországáról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7223