KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/március
• Grunwalsky Ferenc: Andrej Tarkovszkij
• Kovács András Bálint: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• Szilágyi Ákos: Az idő betegsége Tarkovszkij Nosztalgiája
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Báron György: Léhán, komolyan Magyar film, 1986
• N. N.: A MUOSz Filmkritikusi Szakosztályának díjai
• Lukácsy Sándor: Gyász-zsoltár, (félig) gyerekhangon Elysium
• Barna Imre: „Nagy átverések folynak itt” Vakvilágban
• Kósa Ferenc: A Béres-ügy Naplójegyzetek
• Nagy László: Megszületett Híradás egy ígéretes hatású szerről
• N. N.: Az utolsó szó jogán Potréfilm dr. Béres Józsefről
• Bikácsy Gergely: A tájfun szeme Nantes
LÁTTUK MÉG
• Waszlavik László: Magic – Varázslat (A Queen Budapesten)
• Nóvé Béla: Veszélyes őrjárat
• Schubert Gusztáv: Nő a volánnál
• Ardai Zoltán: Sárga Haj és az Arany Erőd
• Nagy Zsolt: Asterix, a gall
• Baló Júlia: Szikét kérek!
• Tamás Amaryllis: Békés ég
• Mannhardt András: A gésa
• Nagy Zsolt: Rock Rióban
• Schreiber László: Hajnalcsillag
• Nóvé Béla: Kakukk a sötét erdőben
TELEVÍZÓ
• Kazovszkij El: Mnouchkine Molière-je avagy a színház és Jákob létrája
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Cary Grant (1904–1986)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A mi családunk

Ardai Zoltán

 

Magyar József újabb, ismét hangsúlyozottan közérdekű dokumentumfilmje mindenekelőtt nagyon hasznos munka, annál hasznosabb, minél több hazai néző ismeri meg. Azok a nem mellékes kifogások, amelyek a rendező műfaji elképzeléseivel szemben a legkézenfekvőbbek, ezúttal mintegy elnémulnak. Nem mintha A mi családunk oly nagyon más módszerekkel készült volna, mint például közvetlen előzménye, A mi családunk azonban egységesebb és átütőbb annál, mégpedig a szokott fogyatékosságok révén is. Ez a ritka paradoxia különösen azokat ragadhatja meg, akik látták A mi iskolánkat, és indignálódva észlelték, hogy a film nem az iskola válságát, hanem inkább csak a tanuló ifjúság szellemi-morális leromlottságát vizsgálja, pontosabban teszteli – csekély számú szempont kissé kopottas alkalmazásával –, lényegében tartózkodva a már idülten eltájolódott tanítási és tanítás-irányítási gyakorlat problémájától. A féligazságok és igazság-töredékek kusza kavargásában annyi vált kivehetővé, hogy még a rokonszenvesforma nyilatkozó tanárok sincsenek kellőképp tisztában azzal, merrefelé, és főleg milyen mélységben kell keresni az iskolai munka csődjének tanügyi okait.

Nem kétséges, hogy a család-kérdés játssza az egyik főszerepet ebben a csődben, Magyar azonban túlságos készséggel fogadta el az át-orientálást. A kamera és a mikrofon persze „csak regisztrált”, de mit? Nem tantestületi értekezleteket és iskolai órákat, hanem irányteszteléseket, illetve a film számára kimódolt (pszicho-drámákra emlékeztető) helyzetben zajló szakvitákat. (Igaz, röpke ideig gyönyörködhettünk egy megengedően tálalt zsánerben is, melyben egy „friss” és „közvetlen” modorú ifjú tanárnő Juhász Gyula A munka című versét „ismerteti meg” az osztállyal s a növendék-lány azzal a pietisztikusan szépelgő artikulációval olvas fel, ami nyomban tanári megtorlást követelne a humanitás védelmében, ám a tanárnő inkább megkérdezi: „Tetszett a vers, gyerekek?”)

A mi családunk megint-csak egy ál-szituáció hű dokumentálásával indul – az operatőrnek gondja van arra is, hogy megmutassa, miképpen mozog az intézetis fiúk keze, amikor ülésben filmezik őket –, a kérdezés minősége később is gyakran megakadályozza, hogy igazi arcokat és sorsokat láthassunk – színtelen típusmaszkoktól hallunk ilyen mondatokat: „Édesapám részeges, és amikor hazajön, nagyon durva” –, megint iskolásán sorakoznak a statisztikai adatok inzertjei stb. stb. Csakhogy itt akármerre és akárhogyan is fordul a kamera, mindenütt csak „neurotikus pontokat” talál, s amint halmozódnak az indulatos, a keserű, a síró hangok, amint egyre több tisztábbfajta igazság serken ki az egyre kiabálósabb torkokból, s egyre több összefüggés rajzolódik elő a jelenet-csoportosítástól függetlenül is, a film valósággal átlényegül. Nem egyszerűen a mennyiség csap át minőségbe, az eredeti minőség is furcsa erejű. Mintha a rendezés éppen azt akarná demonstrálni, hogy az a – tévéből vagy mozihíradókból is ismert – riportfilmezési módszer, amely egy elvont teremtmény, az „egészséges kisember” fiktív szájaíze szerint működik, mi módon kényszerül ma feladni saját jellegét a társadalmi realitásokkal szemben, feltéve, hogy nem öt percet, hanem másfél órát igényel a nézőtől, s a tudatos álságokat elutasítja magától. A munkásszállási riportjelenet például, bármily kérdésekre épül is, ahogy a kérdező hagyja mutogatni, beszélni, már-már beszélgetni a lakókat, kemény és komor hangulatúvá, ugyanakkor gyengéddé válik, nagyszerűvé, beleillene egy művészi értékű dokumentumfilmbe is.

A mi családunk majdnem mélyfúrás, majdnem többről szól, mint kórtünetek áradatáról, kis híján, a kulcs-anomáliákig ér (persze nem az élet, hanem a magyarországi élet rejtélyéig). A mélyfúrások még csak előzményei a progressziónak, de ezek is késlekednek. Örvendjünk hát A mi családunknak: végre, hogy egy konvencionális stílusú dokumentumfilmnek is dermesztő a kicsengése. Igazi konstruktivitást még nem is sugározhatna, de a bénult tekintetig már eljutott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5956