KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Claude Sautet (1924–2000)

Ádám Péter

 

Az élet dolgai című 1969-es filmjében lassított felvételen látni a karambolozó főhős (Michel Piccoli) életének végtelenségig nyújtott utolsó másodperceit. De mintha – néhány fiatalkori filmjétől eltekintve – Claude Sautet egész életműve is egyetlen hosszúra nyúló jelenetet rögzítene, egy társadalmi réteg, a francia középpolgárság lassú haláltusáját. Annak a süllyedő világnak az agóniáját, amelynek a hetvenhat esztendős korában elhunyt rendező egyszerre volt érzékeny krónikása és kritikus megfigyelője.

Sautet, aki Claude Autant-Lara asszisztenseként kezdte a pályát, egyik legnagyobb tudású rendezője volt a francia filmszakmának. Nem volt olyan roskatag filmterv vagy rozoga forgatókönyv, amelyet tanácsaival és ötleteivel ne tudott volna ismét talpra állítani. Nemhiába nevezte Truffaut „a forgatókönyvek foltozóvargájának”.

Jóllehet Sautet a saját filmjeinek forgatókönyveire is nagy gondot fordított, hiba volna a jól megírt script, a dialógus felől közelíteni a műveihez. Ő nem is annyira a pergő párbeszédeknek, mint inkább a szavakba nem foglalható érzéseknek, a sokatmondó csöndeknek, a fájdalmas hallgatásoknak volt a mestere. És a legjobb filmjei – mint például az 1991-es Dermedt szív vagy utolsó alkotása, az 1995-ös Nelly és Monsieur Arnaudnem is annyira a cselekménnyel, mint inkább sajátos hangulatukkal, különleges atmoszférájukkal ejtenek rabul.

Ez a pasztellszínekkel dolgozó „impresszionizmus” azonban Sautet-nál párhuzamos a megfigyelés szinte szociológiai alaposságával. Talán nincs is rajta kívül még egy rendező, aki ennyi gyöngédséggel, ennyi ironikus elfogulatlansággal örökítette volna meg a hetvenes-nyolcvanas évek francia burzsoáziájának diszkrét báját. Bár az is igaz, hogy az az aggályoskodó precizitás, amellyel hőseit a társadalomban elhelyezi, olykor csaknem nevetségessé válik: van abban valami parodisztikus túlzás, ahogyan a gondtalan jómódban élő középkáder hősei az élet nagy válságait elemzik a bisztrók és kávéházak gomolygó cigarettafüstjében.

Claude Sautet a francia lélekelemzés nagy hagyományának volt folytatója; s bár sokszor sütötték rá az akadémizmus meg az ódivatúság bélyegét, klasszikus veretű filmjeivel (és ezt a Delluc-díjtól a Cèsarig ívelő elismerések is bizonyítják) jó ideje mintája, mércéje, valamiféle archetípusa a francia játékfilmnek. Nemhiába mondta Jacques Rivette – bár igaz, egészen más összefüggésben –, hogy „olyan érzése van az embernek, mintha Franciaországban minden második filmnek Claude Sautet volna a rendezője...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3102