KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Maár Gyula

A fiatal Maár kritikái

Töltőtolltól kameráig

Báron György

Maárra hajdani kritikusaként is emlékezünk.

 

Maár Gyula, tudjuk, az irodalom felől érkezett a filmhez. Az egyetem befejezése után, huszonévesen tekintélyes könyvkiadók szerkesztőjeként-lektoraként tevékenykedett, majd többéves literátusi gyakorlattal a tarsolyában, viszonylag későn, 1963-ban, harminc éves korában nyert felvételt az akkori Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. Az irodalomtól a mozgóképhez, mint oly sokaknál, nála is a kritikán keresztül vezetett az út. A magyar filmszakma előbb ismerte meg Maárt, a filmkritikust, mint Maárt, az írót és filmrendezőt. Főiskolás évei kezdetétől rendszeresen publikált az akkori, kéthetenként megjelent kis alakú Filmvilágban, amely egy ideig – a Bíró Yvette-féle Filmkultúra megalapításáig – a honi filmes élet egyetlen szakmai orgánuma volt. A rendszeres kritikaírás feltehetően kézenfekvő pénzkeresetet is jelentett az írás és a mozgókép iránt egyaránt fogékony diáknak, ám ha föllapozzuk a korabeli Filmvilágban megjelent cikkeit, nyilvánvaló, hogy többről volt szó. A filmekről írottak átmenetet képeztek számára az irodalom világából a mozgóképébe, ismerkedést annak nyelvével, technikájával, hatásmechanizmusával. Ezekben a cikkeiben fogalmazta meg először, a látott filmek – New York árnyai, Lotna, Eroica, Intim megvilágításban, Tücsök, Fotó Háber – kapcsán, a későbbi filmművész ars poeticáját. Ugyanazt az utat járja be, amelyet néhány évvel korábban a nouvelle vague Cahiers du Cinéma köré csoportosuló lázadó fiataljai, Godard, Truffaut és a többiek. „Mi magunk annakidején az irodalomtól indultunk el… – írja A legújabb nemzedék című 1964-es cikkében. „Moziba – legalábbis kezdetben – a puszta szórakozás kedvéért mentünk, a másfélórás gondűzésért, de ha problémáink igazán rangos, adekvát megfogalmazását kerestük, akkor a könyvespolcnál kötöttünk ki. Aztán a filmnek a neorealizmus óta megindult fejlődése magával ragadott bennünket. A nézőtéren egyszerre köszöntött ránk a szívszorító élmény, a vásznon látott világ egyre inkább kezdett hasonlítani a miénkhez… olyan dolgok nyertek néha megfogalmazatlanul is megfogalmazást, amelyek ábrázolásához még a korszerű irodalomnak sincs többnyire szótára…” Maár ezekkel a szavakkal egész nemzedéke fejlődéstörténetét fogalmazza meg: ahogy „legjobb elméi” felfokozott érdeklődéssel fordulnak a mozgókép felé - Párizsban, Prágában, New York-ban és Budapesten. Három évvel később az ifjúi eufóriát a mozgókép természetével történő tudatos szembenézés váltja fel: „Azt hiszem, valami alapvetően fontoshoz érkeztünk – írja 1967-ben Passer Intim megvilágítása kapcsán. - A nagykorúvá lett… film leglényegesebb kérdéséhez, amely közönségesen úgy hangzik, hogy miként lehet a felületi valóság mögött kirajzolni a lényeget… Miként lehet a szétszóró és mindent magába foglaló natura közegébe írni a valóságot szervező műalkotást.” Nem tudni, Maár ismerte-e a Cahiers ezzel kapcsolatos írásait, ám ugyanazokat a gondolatokat fogalmazza meg, mint Bazin az elméleti alapvetéseiben. „A kérdésre a válasz sokféle” – teszi hozzá. Ennek szellemében, egy másik írásában, a cinéma vérité dokumentarizmusát és a szerzői film személyességét, mint két egyenrangú, különböző pólusokról induló, ám végső soron ugyanoda vezető utat dicséri. Ugyanakkor, s ez is a különböző utakhoz tartozik, némi lelkiismeretfurdalással, kritikusi skizoiditással vallja be, hogy bizony nagyon szereti a „kritikusi mércéje alatti” kommersz csacskaságokat, melyek andalító hazugságaira, állítja, éltető szükségünk van, akár gyermekeknek a megnyugtató mesére. „A népmeséket felváltja a film paradox folklórja” – írja a Rossz filmnek apoteózisa című cikkében.

A fiatal Maár biztos ízlésű, tájékozott, elméletileg is alaposan felkészült filmkritikus, aki, akárcsak hajdan Truffaut-ék, a bírálói praxist arra (is) felhasználja, hogy mások filmjeiről írva fogalmazza meg esztétikai elképzeléseit. Aztán elérkezik a pillanat, amikor, Szajna-parti nemzedéktársaihoz hasonlóan, a gyakorlatba ülteti át a leírtakat: a teoretikus-kritikus köpenyét levetve előlép a művész.  


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11594