KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Lopják a koporsómat

Hirsch Tibor

 

Kinek könnyebb az emberölés? Nekünk, akik számára a halállal való közvetlen és köznapi kapcsolatot manapság a „bűnös” mozgókép naponta újra megerősíti, vagy a középkor emberének, akinek ott volt – annyi minden mellett – a halottsiratás testközelisége vagy a kivégzések nyilvánossága? A modern terroristák azok, akik mind az újkori, mind a középkori halálkondicionálást felhasználhatják lelkük megerősítésére: néznek híradót és szamurájfilmet, elképzelnek, majd szagolnak vért és puskaport. Valami ilyesmiről szól Slobodan ©ijan filmje, és szólhatna még inkább, ha a cselekmény nem kalandozna el mindenfelé.

A film a Sándor jugoszláv király elleni merénylet híres dokumentumfelvételeivel indul, ezután következik, átkötés és magyarázat nélkül a kisvárosi koporsókészítő-temetkezési vállalkozó család története, valamikor a harmincas években. Magyar moziban nemigen látható olyan film, melyre a morbid jelző ennyire kívánkoznék: a szereplők úgy csúfak és gonoszak, ahogy az olasz megfelelőik. Csúfságuk, visszataszító voltuk lényegét nem a szaporodás vagy az élő anyagcsere gáznemű és különböző halmazállapotú szekrétumai jelentik, hanem a halál biológiai jelenléte; pontosabban a kettő együtt, vagyis keveredő étel- és hullaszag. A kép szó szerint értendő: a film fontos jelenete, mikor a díszes márványkrematórium új halottégető kemencéjét nyers marhahússal próbálják ki, s az odakozmált sültet, azon melegében – a tepsiből – elfogyasztja a család.

A filmben minden a halállal kapcsolatos, és minden vásznon megjelenő halál plasztikus látványának ígéretét hordozza; mégis, ez a látvány az utolsó pillanatig várat magára. Az események hirtelen gyorsulnak föl: a hullarabló maffia összecsap hőseinkkel, a békésen-elvetemült temetkező nemzetséggel. Nincs magyarázat, csak homályos sugallat: ahogy a halom fegyver a nagy fekete szekrény mélyén, maga a gyilkos szándék is olyan gonosz televény, mely a halál folyamatos érintése és megszokása által mellékesen születik meg, és tölti be feladatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5888