KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/július
• Ágh Attila: Ó, azok a negyvenes évek... Pócspetri
• Bikácsy Gergely: „Az emlékezet tartóssága” Ember Judit Judit portréjához
• Dániel Ferenc: Négyezer éves baracklekvár Szirtes András filmjeiről
• Bereményi Géza: Eldorádó Részletek egy készülő film forgatókönyvéből
• Parcz Ferenc: Filmvirág Az ezeregyéjszaka virága
• Jancsó Miklós: Római emlék
• Balassa Péter: Behajózás Opera szigetére
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Bronzautóbusz Miskolc
• Ardai Zoltán: Mi legyen a mesében? Kőszeg
• Fáber András: Mi ment meg? Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A zsaru szava
• Nagy Zsolt: Az ifjú Frankenstein
• Ardai Zoltán: Az ünnepség
• Hegyi Gyula: Country Texasban
• Havas Fanny: Trükkös halál
• Havas Fanny: A kis vonatrablás
• Tamás Amaryllis: Tex és a Mélység Ura
• Faragó Zsuzsa: A 222-es járat
• Mészáros F. István: De fiatalok voltunk!
• Kabai József: Miért kell szárny az embernek?
KÖNYV
• Klaniczay Gábor: Bódy életmű-katalógus
TELEVÍZÓ
• Lajta Gábor: Martyntól a vidám Bauhausig Kismányoky Károly filmjeiről
KRÓNIKA
• N. N.: Norman McLaren (1914–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Nix

Jancsó Miklós

Levél helyett Halász Péternek odaátra.

 

Először arra gondoltam, levelet írok neki, de se ő, se én nem hiszünk az odaátban. Így hát hiába címezném meg, nem fogja elolvasni.

Egy biztos, már én is ott tartok, összerándul a gyomrom, ha a halálra gondolok. Tizen-huszonéves korában az ember még nincs tisztában a saját halandóságával, „mindig más hal meg, mi meg sose” (Lovasi András). És egyszer csak megrándul a gyomor. A zsigerek árulkodnak, elárulják, amit az ész titkol!

Igen, mert az eszemmel tudom: a vég az bizony a nagy semmi. Bécsben a nix. Onnan tudom, hogy egyszer már voltam ott, ott a nixben. És az egészben az a basz, az a baj, hogy annyira semmi, de annyira, még lereagálni se tudod. Nem tudod tudomásul se venni, hogy nem vagy, mert semmi más, csak a nix.

Ne ingassátok a fejetek, tudom, hogy így van, mert egyszer már visszahoztak onnan.

És most mért mondom el? Mért is?

Valamikor réges-régen együtt ültünk, két, vagy tán három hónapja. Péter és én. Bor, meg komoly beszéd. És azt mondta, borzasztó dologra jött rá, mindenki meghal. Ordítani kéne, de minek. Így hát röhögjünk rajta. Röhögjünk az egészen. Élet és halál? Ugyan már! Röhögjünk. Vagy, ha nem, legalább mosolyogjunk. Hátha az irónia segít.

Segít, Péter, drága barátom?

 

2006. 03. 25.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8592