KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/augusztus
• Zsugán István: Jelentés egy utóvédharcról Beszélgetés Kovács Andrással
• Bruszt László: Lábbal szavazni Két filmszociográfiáról
• Mész András: 17 – Tizenhét Részletek egy dokumentumfilmből
• Reményi József Tamás: Egy ország sebei Kiküldött munkatársunk beszámolója Tbilisziből
• Székely Gabriella: A vörös kakasok unokái Budapesti beszélgetés Juris Podnieksszel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A nehéz fiúk is táncolnak Cannes
• Bikácsy Gergely: Találkozás dühös angolokkal Párizs

• Schubert Gusztáv: Kelet-európai változat Moziklip
• Nagy Zsolt: Az erőszak apoteózisa Őrült (Mad) Max
• Szilágyi Ákos: Ez a világ csak egy ablak paradzsanov filmornamentikája
• Katanjan Vaszilij Vasziljevics: Paradzsanov-legendák
• Szilágyi Ákos: Paradzsanov-legendák
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Pat Garrett és Billy, a Kölyök
• Ardai Zoltán: Krokodil Dundee
• Nagy Zsolt: Asterix és Kleopátra
• Tamás Amaryllis: Egy nő vagy kettő
• Gáti Péter: Víz és szappan
• Schreiber László: Vetélytársnők
• Kabai József: A cápaetető
• Vida János Kvintus: Árulás és megtorlás
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: A videó mint alternatíva Angol estek a Műcsarnokban
KÖNYV
• N. N.: Francia film-panoráma
KRÓNIKA
• N. N.: Jugoszláv filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Magyar plazma

Nem bámulni nem lehet

Reményi József Tamás

Szívesen engedjük becsapni magunkat, ha a valóság – bármilyen átlátszó fortéllyal – hamisítható.

 

Szeretett szülővárosomban nemrég össze-vissza rugdostak egy gyereket az osztályban. Természetesen az ország településein naponta több gyereket vernek meg kollektív összefogással, de ha valamelyikből hír lesz, hát elszörnyülködünk és roppant föl vagyunk háborodva, reflexszerűen siránkozunk az erőszakkultusz mintáit emlegetve stb. stb. Igaz, ami igaz: miért is láthattuk a verést a Híradóban? Az egyik kisdiák szorgosan dolgozott mobiltelefonja kamerájával.

Indítottak már rendőri eljárást operatőr ellen, aki segítségnyújtás helyett inkább filmezett a jól eladható szenzáció reményében. A mi diákunk erre nyilván (?) nem gondolt, egyszerűen használta a mobilját, élvezte a technika nyújtotta új lehetőséget, és az övé volt a mindenkori művészemberek erkölcsi privilégiuma is: míg alkotott, nem rúgott. Tökéletlen lett volna a felvétel. Akció után viszont felhőtlenül osztozott társai örömében: a verés immár képként nyújtott élményt. Mégpedig ismételhetően. A társaság újra és újra visszanézte az eseményeket, amelyek virtuálisan nyilván nagyobb hatásfokon működtek, a később elmesélhető, legendásítható történetek aurájával. Hajdan ehhez a folyamathoz – egy vadászat, egy háború jeles mozzanatainak közösségi, hagyományozható átéléséhez – hosszú idő, esetleg több évszázad kellett. Ma ez pillanatok alatt lezajlik. Egy társasutazás részvevői már hazafelé a buszon nézegetik a felvételeket, amelyek a valóságos körülményeket, a bosszúságokat, a kényelmetlen ágyat és az elviselhetetlen forróságot képen kívül rekesztik. A zsákmányolt élmény azonnal fogyasztható.

A verés élvezet-ismétlése azonban nem feltétlenül sarkall a tevőleges brutalitásra. Sőt, inkább az imitáció felé hajt: a képek özönével felnőtt nemzedékek szívesen engedik becsapni magukat, ha a valóság bármilyen átlátszó fortélyokkal hamisítható. Elképzelhetőnek tartom, hogy legközelebb a mi diákjaink sokkal inkább a film létrehozásához és megtekintéséhez kapnak kedvet, s igazi brutalitás helyett pusztán imitálni fogják a verést egy arra vállalkozó társuk közreműködésével. Szereplőkké válnak mindannyian, és olyan elégedettek lesznek az eredménnyel, mint a valahol Berlinben kialakított trópusi tengeröböl pálmaligetében a Hawaiira vágyó „turisták”.

A televízió untig emlegetett hatalma erre a szükségletre épül. A nézettségi verseny nem azért nivellálja lefelé a színvonalat, mert, úgymond, a tudatlan tömegek létszámfölényben vannak. A hivatalok ebédlőiben, az irodákban, tanári szobákban ugyanúgy Győzikéről és a Megasztárról folyik a társalgás, mint egyebütt, csak a képernyő nyújtotta élményt a megvető kritika is édesíti. Nem tudják nem bámulni a hamisítást, holott Győzike is, a szerencsepróbáló énekesek is forgatókönyv szerint válnak „spontánul” sztárrá, nyilvánvalóan szerény képességekkel. Minél szerényebbek azok a képességek, annál nagyobb élvezetet jelent, ahogy óriás lufikként fölfújják őket. Nevetünk, gúnyolódunk, drukkolunk, szánakozunk – a katartikus hatásért a kisujjunkat sem kell nyújtanunk.

Vannak persze nemesebb illúziók, az elvágyódás finomabb szcénái is. Ezeknek a nézettsége nem mérhető a pankrátori cécókéhoz, sokkal finomabban segítenek elviselni az elviselhetetlen valóságot (a végtelenített választások Magyarországát). Akad köztük olyan, amely például a hajdani útikönyvek világát, egykori s mai ritkaságok, különcök, anekdoták csöndes kedélyét hozza. Az m1 Főtér című, kitűnő sorozata nem elsősorban információival, ismeretterjesztő jellegével hat, hanem azzal a sugallattal, hogy találhatunk jó kis búvóhelyeket a közelben is. Hogy valahol megidézhető még az aranyat verő Körmöcbánya, élnek Gárdonyi tanító úr diákjai (nincs mobiljuk), s van, ahol a gólya szent állat (influenza nélkül). Járhatunk egy műhelylabirintusban, időutazást téve a manufaktúrák romantikusan elképzelt dolgos békéjébe, ahol titkos szerek, ritka szerszámok és szorgos kezek révén csodás dolgok születnek. Vannak köztük méltóságos királyi darabok, és vannak a japánoknál ki tudja miért kelendő kedves giccsek. Visszaköszönnek gyerekkorunk vitrinjeinek állatfigurái, rendületlenül gyártják őket, s ha megmosolyogjuk is, valami folytonosságot, stabilitást és csöndet sugároznak, csupa olyasmit, amivel kórosan nem rendelkezünk. Herenden, a porcelángyárban idillt mutat a Főtér, s hiába tudhatjuk a sajtóból (vagy egy napokban megjelent szociográfiából), milyen bonyodalmak és ribilliók közepette maradtak talpon az elmúlt években, a kamerák előtt a megmenekült hagyományok nyugalmát látjuk.

Effajta szerény illúzióra kevesebb pénz akad a képernyő túloldalán. A hiány sokkal harsányabb, annak sebesebb betömködésére van kereslet s kínálat, azaz nagyobb nézettség és több pénz. Sokkal radikálisabban kell becsapnunk magunkat ahhoz, hogy kibírjuk, s ez a passzió valahol egy osztályteremben kezdődik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8604