KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/szeptember
• N. N.: Körkérdés Film és képzőművészet
• N. N.: Film és képzőművészet
• György Péter: A klasszikus avantgardtól a videóig
• Gerő György: Film
• Kovács András Bálint: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Lajta Gábor: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Peternák Miklós: A vetített pék
• Szemadám György: Hüpnosz avagy a mértéktelenség csábítása
• Lajta Gábor: Francis Bacon és a tértől sebzett test
• Beke László: Film Möbius-szalagra Erdély Miklós munkásságáról
• Antal István: A film és képzőművészt kapcsolatáról Beszélgetés Erdély Miklóssal
• Révész László: Műfény paletta
• Forgács Éva: Kamera és képkeret Beszélgetés operatőrökkel
• N. N.: A film és képzőművészet kapcsolatáról a Filmvilágban

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hatodik érzék

Vörös András Csaba

 

Bruce Willisnek elege lehetett már a skatulyaszerepekből, és minden bizonnyal nagyon meg akarta mutatni, milyen nagy színész is ő. Most pszichológusként tündököl, és ehhez az új feladathoz megfelelő eszközt is talál. A film elejétől a végéig (az eseményektől teljesen függetlenül) jelentőségteljesen néz le a vászonról. Mást nem is nagyon csinál. A nagy színésznek utánzói is vannak: ők alakítják a többi szerepet. így tehát a néző több mint másfél órán keresztül jó néhány, világfájdalmát jelentőségteljes tekintettel közlő figurával nézhet farkasszemet. No persze, a lélek mélységei megkövetelik az ilyesfajta hozzáállást. Főként, ha gyermekről van szó. A gyermeket Cole-nak hívják, hatéves, és rémálmok gyötrik. Látja a halottakat, fél tőlük, és nem beszél róluk senkinek. Csak Malcolm Crowe-nak, a pszichológusnak, aki túl van már egy haslövésen, amit az azóta felnőtt, nem túlságosan eredményesen kezelt páciensétől kapott ajándékba. Crowe eleinte nem hisz a srácnak. Csupa klisé jut az eszébe, mint például a válás okozta trauma vagy az apa hiánya. Aztán némi töprengés után rádöbben, hogy a lövöldözős fiú és Cole esete meglepően hasonlít egymásra. Többet már nem hibázhat, ezért rábeszéli a gyereket, hallgassa meg a hozzá látogató szellemeket. Így láthatunk néhány egészen jól sikerült maszkot, borzonghatunk kedvünkre, és hüledezhetünk a befejezésen. Ugyanis a történet jó nagyot csattan. Ennek oka valószínűleg a marketing-szempontokban keresendő. A fogás egyszerű, de zseniális: a végső poén ismeretében az egyszeri néző már másképpen tekint a cselekményre, így hát könnyen meglehet, hogy újból jegyet vált a filmre. Aki viszont nem túlzottan kíváncsi a nagy színész kopaszodó homlokára, próbálja meg jól emlékezetébe vésni az egyes jeleneteket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2816