KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

A tizedik évtized

Kettős filmtükör

Gelencsér Gábor

Irodalom és film, múlt és jelen érintkezési pontjai Györffy Miklós új tanulmánykötetében.

 

Noha nem a Northrop Frye-féle „kettős tükör” módján, mégis az egyetemes és a magyar filmművészet, a jelen és a múlt kerül egymás mellé Györffy Miklós kötetében, s kínál különös (át)értelmezési lehetőségeket. A kilencvenes évek magyar filmje, „a tizedik évtizedről” szóló írások a jelent, sőt a jövőt, a klasszikus korszakokat és alkotókat elemző tanulmányok az immár lezárt múltat, a modern film korát képviselik. Sőt, egy rejtettebb, elméletibb kettősség is végigvonul a könyvön: a filmes elbeszélésmódról, az adaptáció kérdéséről, film és irodalom egymásra hatásáról elmélkedő gondolatok a magyar irodalom és film történeti kapcsolatának vizsgálatakor köszönnek vissza. Ahogy az utóbbi tanulmány címe is mondja, Párhuzamok és kereszteződések alakítják a korábban már megjelent szövegekből összeálló, gondosan szerkesztett kötetet. Hiányérzet legfeljebb a cím nyomán támadhat bennünk, hiszen A tizedik évtized a legutóbbi évek filmművészeti eseményeinek feldolgozását ígéri. Ezt várakozásunkat erősíti az alcím is – A magyar játékfilm a kilencvenes években –, amelyet a könyv fedelén kisebb betűkkel követ a további pontosítás: és más tanulmányok. Nos, Györffy Miklós könyvének kétharmada „más tanulmányokat” tartalmaz, míg a maradék egyharmad foglalkozik csupán a kortárs magyar filmmel. Nem az egyetemes filmtörténettel vagy a korábbi időszakokkal foglalkozó írások, inkább a rendszerváltozás utáni magyar film átfogó elemzése iránti fokozott igény (s persze a kötet címe) miatt érezhetünk csalódást, ráadásul a két egység műfajilag is eltérő szövegeket tartalmaz – de erről majd később.

A tanulmányok jó része nemcsak abból a szempontból foglalkozik a múlttal, hogy régi irányzatokat (német expresszionizmus), életműveket (Erich von Stroheim, Rainer Werner Fassbinder), lezárt szerzői korszakokat (Wim Wenders) elemez; a „befejezett múlt idő” stílusvonásként és történeti szempontként egyaránt az írások gondolati középpontjába kerül. A leghangsúlyosabban a kötet különösen szép írása, A művész és a művészet Ingmar Bergman filmjeiben foglalkozik ezzel a kettősséggel: „Bergman művészetképe a múlté” – állapítja meg a szerző az eredetileg előadásként elhangzott tanulmány elején, majd a gondolatmenettől nyilván nem függetlenül Bergman művészetével kapcsolatosan is hasonló megállapításra jut, noha jóval megengedőbben fogalmaz: „Az idős Bergman, amint prózája is ezt tanúsítja, az öregkor jogán végképp kilépett korából, és nemcsak saját életét és munkásságát, de az életet és a művészetet általában is nagyobb perspektívából nézi.” Ez a perspektíva a modern filmművészet korában még megvolt, mostanra viszont elveszett – Györffy érdeklődésének és ízlésének középpontjában ez az elveszett múlt, a modern filmművészet klasszikus korszaka áll (lásd a hatvanas évekről szóló A mozitól a filmig és vissza című tanulmányt), illetve azok a „kései” művészek és művészetek, amelyek a válság jeleit látva még a modernizmus határain belül próbáltak választ találni mondjuk a személyesség vagy a történetmondás kérdéseire. E két utóbbi téma filmtörténeti „gazdája”, Fassbinder és Wenders, nem véletlenül kerül egy-egy írás középpontjába, s az sem véletlen, hogy a kötet önállóan nem elemzett, ám legtöbbet hivatkozott szerzője Michelangelo Antonioni.

S ugyanez a modernista hagyománykeresés határozza meg a magyar filmekről szóló írásokat. Az irodalom és film kapcsolatának taglalása, legyen szó akár a hatvanas-hetvenes évekről, akár egyetlen életműről, jelesül Makk Károlyéról, a mozgóképi kifejezésmódnak az irodalom mellett – s nem azzal szemben – megszülető önállóságát hangsúlyozza elsősorban, felhívva a figyelmet arra a talán még nem kellőképpen elemzett magyar sajátosságra, hogy nálunk a legnagyobb „szerzői” filmek irodalmi alapanyagból vagy írói közreműködéssel készültek (Szerelem, Szindbád, Szegénylegények). Természetesen vannak jelentős, ráadásul újraértékelésre méltó kivételek, amit Gaál István Holt vidék című filmjének alapos elemzése is bizonyít.

A kilencvenes évek magyar filmjeiről szóló írások vezérfonala szintén a hagyománytörés, illetve a hagyományok továbbélése. A filmes korszakváltás kitüntetett darabja a szerző szerint Az én XX. századom: Enyedi Ildikó filmjének önálló elemzése, majd a kilencvenes évekről szóló áttekintésbe beleszőtt – részben megismételt – gondolatok a film eredetiségéről és újszerűségéről mind ezt bizonyítják. Az viszont, hogy az Enyedi-opus is „kettős tükörben” jelenik meg a könyvben, már a műfajváltást hangsúlyozza. Talán az eltelt idő rövidségéből fakad, hogy míg a korábbi filmművészeti folyamatokról elmélyült és igényes tanulmányokat olvashatunk, addig kilencvenes évek magyar filmjéről csak gyors (eredetileg vélhetően napilapnak készült) pillanatfelvételeket, egyfajta – ahogy a szerző is megjegyzi – vázlatot kapunk. Ennek a vázlatnak valóban a váza értékes: azoknak a hagyományoknak és erővonalaknak a kijelölése, amely mentén az utóbbi évek magyar filmművészetét minden bizonnyal elemezni érdemes. Ilyen például néhány 1989 után készült film stílus- és szemléletmódbeli előzményének felvetése (A kis Valentino és az Árnyék a havon vagy az Álombrigád és a Haggyállógva Vászka között; itt érdemes megjegyezni, hogy mindkét „felmenő” Jeles András nevéhez fűződik), valamint a filmek csoportosítását segítő fejezetcímek (Metafizikai távlatok, Redukció és rombolás).

 

Magyar Nemzeti Filmarchívum – Palatinus, 2001.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3534