KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/november
• Szilágyi Ákos: Az emberiség beavatási halála Áldozat
• Báron György: Temetetlen zsarnok Vezeklés
• Reményi József Tamás: Holt idő Hosszú búcsúzások
• N. N.: B. Nagy László-emlékek
• Ágh Attila: A demokrácia iskolája Két választás Magyarországon
• Bikácsy Gergely: Hamueső Az utolsó kézirat
• Fáber András: Deviánsok a turul határán Hol volt, hol nem volt
• Koltai Tamás: Almáskert Érzékeny búcsú a fejedelemtől
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Szitakötőn Felső-Szavojában Annecy
• Létay Vera: Súlytalansági állapot München

• Antal István: Maya királynő Potré Maya Derenről
LÁTTUK MÉG
• Gazdag Gyula: Az én kis falum
• Nagy Zsolt: A halott Ember levelei
• Schubert Gusztáv: A Pókasszony csókja
• Vida János Kvintus: Keselyűket nem temetnek naponta
• Szemadám György: A Beverly Hills-i zsaru
• Schreiber László: A Kék Lovag kalandjai
• Gáti Péter: Ász
• Nagy Zsolt: A szél harcosai
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Alternatív videózás – itthon

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A gyilkos lelke

Harry Brown

Öreg gyilkos

Varró Attila

A korábban megvetett bárgyilkosokból a késő hatvanas/kora hetvenes évek mozija teremtett népszerű ikont.

Carter a csõre töltött vadászpuskával, hátranyalt hajjal. Walker az elõszobában, jobbjában fegyver, balja az áruló nõ száján. Piszkos Harry kedvenc 44-es Magnumjával („Do you feel lucky, punk?”). Jeff Costello, fehér kesztyûs kezében a rövidcsövû revolver. Bõ tíz esztendõ a Szamurájtól a Profiig, nyugat-európai bûnfilmek az erõszakos Nápolytól a San Franciscó-i utcákig – egy korszak, amely végérvényesen és megfellebbezhetetlenül sztárt faragott a hivatásos gyilkosokból, legyenek bosszúálló gengszterkatonák, elárult ügynökök vagy öntörvényû rendõrtisztek. Míg korábban a (bér)gyilkos fõhõs-szerephez legfeljebb akkor juthatott, ha szakmája lélekromboló hatását szemléltette (This Gun for Hire, Murder Inc), a késõ hatvanas/kora hetvenes évek izgalmas átmeneti érája leplezetlen fetisizálással festett ikont belõle – elegáns öltönyben-nyakkendõben, elõreszegzett fegyverrel, enyhe alulnézetbõl ábrázolt képei nagyjából az elsõk, amelyek a szerepükben feszítõ, nagykaliberû sztárok nevének hallatán elénk villannak.

Abban a korban a gyilkos-szerep magára valamit adó férfisztár számára a filmlegendává válás csillagkapuját jelentette, amelyet átlépve újabb evolúciós szintre juthat szakmai odüsszeiáján, emberbõl félistenné nõve. Ugyanakkor generációs küszöböt is jelzett az életpályán: ezek az – ötvenes évek derekán induló – színészek negyven környékére jutottak fel a népszerûségi listák csúcsára, elég markáns tényezõvé válva az iparban ahhoz, hogy maguk irányítsák sorsukat, saját képükre formálják a velük forgatott filmeket. Ennek a megkésett pubertásnak, a hõn áhított szakmai önállóságnak mérföldkövei lettek a gyilkos-figurák, saját szigorúan beszabályozott hierarchiájukkal (rendõrség, katonaság, maffia) szembefordított lõfegyvereikkel. Az acélkék pisztolycsövek nem annyira macsó falloszok vagy a társadalmi káosz fenyegetõ jelzõbójái, inkább kivont pallosok az alkotói egyéniség védelmében, a közönségakarat, anyagi megfontolás és piaci elvárások ellenében – nem nõkre, kormányokra, ideológiákra, hanem egyszerûen a Nézõre szegezõdnek.

A fényes hetvenes évek óta eltelt bõ negyedszázad alatt nem csupán az akkori sztárok halántékát lepte be a dér, de a filmvilág mûködése is jócskán megváltozott. Az ikonikus sztárok lassacskán kiöregedtek a fegyverforgatásból, miközben a közönség egyre fiatalabb, egyre mohóbb lett. Így aztán nem csoda, hogy ha a konok ikonok az ezredfordulón túl úgy döntenek, leporolják a régi killer-karaktert, az erõszak és bosszú az elmagányosodás velejárójaként jelenik meg és a kifényesített fegyvercsövek immár kamaszokra szegezõdnek. Piszkos Harry még dicsõ kívülálló volt, a Gran Torino marcona veteránja már tragikus kívülrekedt: egyedül élõ özvegyemberként kiszorult egy otthonos világból, amit évtizedeken át lakott feleséggel és tisztes munkával. Michael Caine brit válasza Eastwoodnak, a kisnyugdíjas Harry Brown hasonló magánéleti csapások után ragad Smith&Wessont (miként a két sírkõ jelzi), hogy leszámoljon a lakótelepi suhancbandával, amelynek tagjai mobilkamera elõtt verték agyon régi barátját: mindkét kiszolgált katonának felégetett hidak kellenek ahhoz, hogy felelevenítsék a hajdani hóhért. Mr. Kowalski és Harry Brown mészárosmúltja egyaránt traumatikus, mélyen elzárt emlék, a konszolidált, egzisztenciális biztonságban telt középkor dicsfényében már szégyenletessé vált – ám utolsó túlélõkként, az elvadult ifjúság nyomására mégis fel kell idézni. Nem csupán azért, hogy (akár maguknak is) megmutassák, a hetvenes évek legalább olyan kemény, embert próbáló korszak volt a vásznon kívül és belül, akár az ezredforduló – vendettájukba vegyül némi keserû önreflexió is.

A lázadó filmsztárok gyilkoshõsei az öregkor fényében visszájukra fordultak, Eastwood és Caine immár parancsra tett gyilkolásként tekint vissza a régi hõstettekre, amelyeket piaci díjak medáljai tanúsítanak a fiók mélyére dugva. Hiába választották anno az önrendelkezés metaforájaként a figurát, ezek a gyilkosok magányos outsiderként is a tömegfilm bérébõl öltek, a piac érdekeit szolgálták – a megváltozott közönségigény zsoldjában álltak. Az aggkori vendetta sem lehet más, mint újabb behódolás az újabb nézõknek: Brown konkrét egyenlõségjelet is tesz a hoodiek és a mozierõszak közé („ezek a fiatalok puszta szórakozásból ölnek”, panaszolja a mobilozó bandatagokról). Míg azonban Eastwood megváltástörténetében a vén Kowalski nyíltan megtagadja múltját és önfeláldozással szolgáltat igazságot a mûfaji elvárások ellenében, addig Caine végigvitt vendettája a rendõri propaganda szolgálatában végzi. A rendszerbõl nincs szabadulás az öreg gyilkosok tanúbizonysága szerint: ha nem a halált választod, a kifényesített régi mordállyal csupán új gazdákat szolgálhatsz.

Harry Brown – brit, 2010. Rendezte: Daniel Barber. Írta: Gary Young. Kép: Martin Ruhe. Zene: Ruth Barrett. Szereplõk: Michael Caine (Brown), Emily Mortimer (Frampton), Charlie Creed-Miles (Hicock), Ben Drew (Noel). Gyártó: Marv Films. Forgalmazó: Vertigo. 103 perc. Feliratos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 27-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10795