KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/december
FILMFŐISKOLA
• Vitray Tamás: Lázadni vagy beilleszkedni? Beszélgetés művész-tanárokkal
• Sipos Júlia: Nem kíváncsiak rád igazán Beszélgetés volt hallgatókkal

• Kézdi-Kovács Zsolt: Töredék egy filmrendezőről Gábor Pál halálára
• Szemadám György: Egy mitikus filmtabló A szurámi vár legendája
• György Péter: Rossz közérzet a filmszínházban Filmgiccs
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Olmi diszkrét bája Velence
• Létay Vera: Nemzedékek árnyjátéka Locarno

• Takács Ferenc: A kudarc igézete John Huston, a Kézműves
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Elek Judit: A bengáli vándor Satyajit Ray
• N. N.: Satyajit Ray filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: A misszió
• Schubert Gusztáv: A város és a kutyák
• Tamás Amaryllis: Sem fedél, sem törvény
• Szemadám György: A szerelem és magány játékai
• Tamás Amaryllis: Lavardin felügyelő
• Faragó Zsuzsa: Szívfájdalom
• Báron György: Férfiak
• Hirsch Tibor: Pinocchio
• Gáti Péter: Asztal öt személyre
KÖNYV
• Faragó Vilmos: A szavak megőrzött jelentése
KRÓNIKA
• K. K. I. : Elment egy filmográfus
• N. N.: Bob Fosse (1925–1987)

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ali G Indahouse

Csillag Márton

 

A Csatorna túlpartján az utóbbi években a régi-új gengszterfilmek mellett megszületett egy új brit filmtípus, a „megélhetési” vígjáték (Alul semmi, Fűbenjáró bűn). Ezen kesernyés humorú, társadalmilag bebetonozott alkotások rendezői büszkén állnak ellen a sokszínű amerikai vígjáték csábításának – megteremtve a nemzeti szomorú-vígjátékot –, akadnak azonban olyan direktorok is, akik a hazai széllel szemben igyekeznek… Ali G, azaz Sacha Baron Cohen pályáját késő esti tévéműsorokban celebrált ötperces interjúkkal kezdte: komoly embereknek tett fel kétértelmű kérdéseket, és kapott – a közönség számára – egyértelműen obszcén válaszokat. Köldökig húzott bugyogójával és hímtagig tolt mackónadrágjával a hazai aranyláncos pszeudo-gengsztereket figurázta ki, csakhogy túlságosan gyorsan azonosult szerepével. Hamarosan saját műsort indított és – Woody Allen Zeligjéhez hasonlóan – „négerré változó zsidó” létére kénytelen volt fogadni a helyi neonácik halálos fenyegetéseit. Ali első nagyjátékfilmje alig több egy elvetélt maszturbálás emlékénél, főhősünk kötött sapkájában és esztéká-napszemüvegében olyan öntudatosan vonul végig a gyermeki fantáziával felfűzött jeleneteken, mint az óvódás, aki végre kimondhatta, hogy kuki. Korrupt politikusokat süllyeszt el, jóravaló kormányfőket támaszt fel és nemzetközi konfliktusokat old meg sok-sok marihuána segítségével – pedig nem az a kimondott gondolatakrobata, hiszen folyton kedvenc tornaszere, a szőrös rombusz jár a fejében. Ali filmjével komoly lépéseket tesz a politikai inkorrektség területén, becsületére válik ugyanakkor, hogy hanyagolja a testnedvek örökös megidézését, és hogy 88 perc alatt csak egyszer himbálja meg a fütykösét. Ezzel elfoglalja helyét a masszív hazai középmezőnyben: perverzebb, mint James Bond és közönségesebb, mint Robbie Williams.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2059