KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az igazi szőke

Köves Gábor

 

Se szeri, se száma az operatőrből lett filmrendezőknek, hogy csak a legismertebb példákat említsük, Barry Sonnenfeld a Coen-testvérek csapatából, Jan De Bont Paul Verhoeven munkaközösségéből, Ernest Dickerson Spike Lee mellől, Tom DiCillo pedig Jim Jarmusch kollektívájából lépett a direktorok táborába. Míg a felsoroltak többsége kasszasikerek megbízható beszállítóiként jutott parkolóhelyhez a stúdiófalakon belül, addig DiCillo megmaradt a jóval kisebb költségvetéssel gazdálkodó, de jóval nagyobb szabadságot élvező filmkészítésnél. Filmjei az abszurddal óvatosan kacérkodó, nagyvárosi szőttesek, melyekről nem igazán állítható, hogy jelentősen eltérnének a független filmek populáris fővonalától. DiCillo urbánsztorijai többnyire nem túl mélyreható, anekdotázó kedvű, társasági-társalgási komédiák, kedvesen álmos életszeletek. Az előbbiek fényében aligha meglepő, hogy a The Real Blonde gerincét nagyvárosi párok és egykék nyűglődései, a szokásos hisztik és a szokásos dilemmák alkotják. DiCillo nem mond ellent a közhelyeknek, New York City-ben szerinte is mindenki színésznek készül, de többnyire csak a felszolgálásig jut. Színészi álmokat dédelgető szereplői viszont remek alkalmat nyújtanak számára, hogy kedvére ironizálgasson a showbiznisz világán, ám a valóság és az illúziók ütköztetésével ismét csak a régi vicceknél, az ismert tanulságoknak lyukadunk ki. Nem kétséges, hogy DiCillo filmjei nélkül is ismernénk a világnak ezeket a fura zugait, valódi és hamis szőkéktől hemzsegő hangulatjelentései nélkül valahogy mégis fakóbbnak tetszenének a West Village örökösen nyüzsgő teraszai.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1810