KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Majdnem híres

Kézai Krisztina

 

Az Amerikai Egyesült Államok a hetvenes évek végén: a 15 éves William Miller a Rolling Stone magazin kritikusaként elkíséri a Stillwater nevezetű feljövőben lévő bandát országos turnéjukon és megpróbál összehozni élményeiből egy cikket.

Újabb üres amerikai mítoszteremtési kísérlet – gondolhatnánk, miután megvettük/megnéztük a bátor cowboykat, a bátor űrharcosokat, a bátor szőke szexbombákat, és folyamatosan térdig járunk bátor amerikai elnökökben.

De nem. Lehet, hogy azért, mert az író-rendező Cameron Crowe 15 évesen valóban a Rolling Stone magazin kritikusa volt, és tudja, miről beszél. Lehet, hogy azért, mert Kate Hudson, aki beugrott Penny szerepébe – és azóta már besöpört egy Golden Globe-ot érte – közel jár a tökéleteshez. (Chris Robinsonnak, a Black Crowes énekesének feleségeként és Goldie Hawn lányaként valószínűleg neki is vannak idevágó tapasztalatai.) Lehet, hogy azért, mert egy serdülő fiú szemszögéből nézve bármilyen történetet befon a felnőtté válás mindnyájunknak ismerős keserédes hangulata, és agyoncsapja az izzadságszagú mitizáló kísérleteket.

De főleg azért, mert a rock&rollban és a hatvanas-hetvenes évek korszakában valóban jelen van valami megfoghatatlan, lázadó szépség, ami a legjobb alap egy mítosz születéséhez. De a nosztalgiához biztosan. És a Majdnem híres biztosan és jó érzékkel épít erre a nosztalgiára, anélkül, hogy feleslegesen melankolikus, túllihegett vagy sajnálkozó lenne.

Egy film, aminek atmoszférája van, egy korról, amelynek volt atmoszférája. Barátságok, szerelmek, árulások, hiteles figurák, jó helyzetek – mindennapok egy korból, amikor Amerikának még lelke volt, nemcsak fogyókúrás programjai, csillagháborús tervei és PR-menedzserei.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3285