KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Mambru elment a háborúba

Bikácsy Gergely

 

Többször is vége lett a spanyol polgárháborúnak. Először 1939-ben, aztán akkor (51-ben), amikor elszéledt az utolsó, még hegyekben bujkáló ellenállócsoport, aztán a 66-os nagy amnesztia után, amikor huszonöt éve rejtekhelyen vegetáló bujkálok másztak ki a napfényre. És legeslegutoljára vége lett 1975 novemberében, Franco halálakor. Fernando Fernán-Gómez filmje ekkor játszódik. A polgárháború önálló és nagy fejezet a spanyol filmtörténetben is, azzal a sajátos, bár talán törvényszerű fejleménnyel, hogy egyre több vígjáték, szatíra és tragikomédia születik e tárgykörben. (A fordulatot jelentő tömegsikerű filmet, Berlanga Harci tehén című komédiáját sajnos nem láthattuk idehaza). Fernán-Gómez, a spanyol film első számú színésze, rutinos színpadi és filmrendező: szatirikus tragikomédia az ő munkája is. A köztársasági hadsereg egykori tábori karmestere hiába bújik elő ’75 novemberében pince-rejtekéből. Családja ugyan először lelkesen ünnepelte, de arra a hírre, hogy most már a köztársaságiak, a „vörösök” hadiözvegyei is jogosultak a nyugdíjra, visszakényszerítik a pincébe. Fönt gazdagodnak, nézik a színes tévét, lent az éltes karmesterharcos önmagával beszélget, s csak egy fiú-unokája érti meg; vele végül szökésre határozzák el magukat. De a család felkutatja a felesleges nagypapát, aki a film utolsó kockáin egykori harci dobját verve menekül a halálba.

Mint Fernán-Gómez legtöbb filmje, ez is az a fajta alkotás, mely anekdotikus jellege miatt a történeten kívül nemigen tartogat más meglepetést. Humora, szelleme hol mulattató, hol kevésbé az, hol meglepő, hol lapos. A vén köztársasági zenészt maga Fernán-Gómez játssza: komikusán esendő, ijesztően taszító is tud lenni, érdekesebb színész, mint rendező.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/01 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4683