KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/július
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• György Péter: Az erőszak mint stílus Izommozi
• Király Jenő: A borzalom esztétikája Izommozi
• Schubert Gusztáv: A leskelődő barbár Izommozi

• Barabás Klára: „A drog helyére beült a Szentlélek” Beszélgetés Xantus Jánossal
• Pajor Tamás: Rocktérítő
• Ardai Zoltán: A kultúrház romjain Úgy érezte, szabadon él
• Kovács András Bálint: Filmmágia A kommunikáció mítosza Bódy Gábor művészetében
• Zalán Vince: Kettős portré Bódy Gábor forgatókönyveiről
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Könnyű-e szabadabbnak lenni? Baku
• Zsugán István: Új hús? Sanremo
• Fáber András: Tűz és víz Isztambul
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Szárnyas fejvadász
• Hegyi Gyula: K. u. K. szökevények
• Tamás Amaryllis: A bosszú színe
• Szemadám György: A halálraítéltek utcája
• Báron György: Nagy zűr Kis Kínában
• Torma Tamás: A három amigo
• Vida János: Rövidzárlat
• Tamás Amaryllis: A tizenötéves kapitány
KÖNYV
• Báron György: Alapfok

• Lázár István: Kollányi bárkái
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Georges Franju

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Sztriptíz

Bíró Péter

Véget ér a nap, megfáradt, ám még szórakozni vágyó egyszerű emberek, golden boyok és debil, iszákos, a cukormaffiával kapcsolatot tartó politikusok töltik meg a félhomályos termet. Fogyasztanak, szórakoznak, várnak, előre meglazítják nyakkendőjüket, majd egyszercsak feldübörög a zene, érzéki fények kezdenek pulzálni. Végre jönnek a lányok. A lányok sokfélék, szőkék, barnák, teltebbek, sovánkák, nagy a mellük, kicsi a fenekük, vagy éppen fordítva, szóval mindenki megtalálhatja a gusztusának legmegfelelőbbet. Ruhadarabok hullanak a földre, vagy röppennek ki a sötétben bujkáló közönség soraiba, ottan pedig elkerekednek a szemek, és eljő ideje az ádámcsutkák ugrálásának, a torkok kiszáradásának.

Aztán jön Demi Moore. A testet öltött csoda. Még barnább, még jobb alakú, mint társnői, az ő tánca még érzékibb, nem is vetkőzés ez már, látszik, hogy ő a saját lelkét táncolja el, nehéz életét. Művészet ez tulajdonképpen, állapítja meg a főnöke, a lényeg azonban, hogy amikor ő van a színpadon, a torkok még jobban száradoznak, a halántékok még hevesebben lüktetnek, a közönség gondolatai még burjánzóbbak, és Demi Moore, ha nem szakítják félbe, meg is mutatja a mellét.

A sztriptízből ennyi elég is lenne, ám sajnálatos módon a vetkőzések szüneteiben egy formátlan, egészségtelenül sovány és idétlenke történet lép a lányok helyébe és kezd kínosan mosolyogva vonaglani, kacéran röppennek felénk a közhelyek a családi értékekről, a politikusok romlottságáról, idiotizmusáról. A pőre igazság azonban csak nem akar látszani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/09 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=350