KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/szeptember
• Nemes Nagy Ágnes: Arckép–korkép Faludy György, a költő
• Kovács András Bálint: A hatalom dublőre Titánia, Titánia...
• Sipos Júlia: A monopólium vége? A filmforgalmazás jövőjéről
• György Péter: A technikai sokszorosíthatóság korában Filmpornográfia
• Fáber András: Őspornó
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1.
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Anno 1988
• Báron György: Intervenció
• Nóvé Béla: Az én szép kis mosodám
• Tamás Amaryllis: A baltás ember
• Gáti Péter: Ahová a sasok merészkednek
• Zsenits Györgyi: Nézz körül!
• Nagy Zsolt: Tron, avagy a számítógép lázadása
• Hegyi Gyula: Az amerikai feleség
• Hirsch Tibor: Júdás hadművelet
• Vida János Kvintus: Évek múlva
KÖNYV
• Szemadám György: Egy találékony amerikai Walt Disney

• N. N.: Felhívás!
• N. N.: A Lengyel Filmművész Szövetség válasza
• N. N.: A Román Filmművész Szövetség válasza

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Osama

Vajda Judit

 

Van egy afgán mese, melyben egy szegény fiú dolgozni kényszerül, hogy eltartsa lánytestvéreit. Fáradtan hazaérve a munkából mindennap így sóhajt fel: „Bárcsak lánynak születtem volna, hogy ne kelljen dolgoznom!”. Siddiq Barmak afgán rendező filmjében ennek a mesének éppen az ellenkezője történik: egy tizenkét éves kislány kívánja (pontosabban kívánják helyette), hogy bár született volna fiúnak, hogy dolgozhasson – családja ugyanis férfi, és így családfenntartó nélkül maradt. De ahogy a bölcs nagymama megmondja: egy nő nadrágban, rövid hajjal férfinak látszik. A lánynak tehát levágják a haját és férfiruhába bújtatják, hogy dolgozni mehessen. Szinte szükségszerűen kiderül azonban az igazság, és ami ezután történik, az csak egy olyan korban és egy olyan országban történhet(ne) meg, mint amilyen a tálibok uralta Afganisztán nem is olyan régen volt.

A film alaphelyzete ismerős lehet, ha máshonnan nem, a Yentl című musicalből – ám a párhuzamnak a Barbra Streisand-opusz és Siddiq Barmak műve között itt vége is szakad. Az Osama igazi dokumentumdráma – a legjobb fajtából. A benne játszó színészek egytől egyig amatőrök, az utcáról válogatták be őket. A kamera pedig csupán egy a szereplők közül: együtt menekül a vízágyú elől a tüntető nőkkel és jócskán kap az ütésekből is, ha arra kerül sor. A nagyfokú realitás ellenére ugyanakkor van valami költői, melankolikus Barmak filmjében. Ahogy a hétköznapi aktusok, a dinnyeszelés, a tej kitöltése mind különös fontosságot nyernek – és nem csak azért, mert egy megszállt országban a köznapi dolgok is luxusnak számítanak. Ezek után azon már ugye senki sem fog meglepődni, hogy az afgán rendező kedvence a két iráni filmes: Mohsen Makhmalbaf (Gabbeh; Salaam Cinema) és Abbas Kiarostami (A cseresznye íze). Az Osama csendes, egyszerű történet egy olyan országból, ahol a nők még ma is keserűen sóhajtanak fel: „Istenem, bár fiam lenne, ne lányom!”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1610