KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/szeptember
• Nemes Nagy Ágnes: Arckép–korkép Faludy György, a költő
• Kovács András Bálint: A hatalom dublőre Titánia, Titánia...
• Sipos Júlia: A monopólium vége? A filmforgalmazás jövőjéről
• György Péter: A technikai sokszorosíthatóság korában Filmpornográfia
• Fáber András: Őspornó
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 1.
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Anno 1988
• Báron György: Intervenció
• Nóvé Béla: Az én szép kis mosodám
• Tamás Amaryllis: A baltás ember
• Gáti Péter: Ahová a sasok merészkednek
• Zsenits Györgyi: Nézz körül!
• Nagy Zsolt: Tron, avagy a számítógép lázadása
• Hegyi Gyula: Az amerikai feleség
• Hirsch Tibor: Júdás hadművelet
• Vida János Kvintus: Évek múlva
KÖNYV
• Szemadám György: Egy találékony amerikai Walt Disney

• N. N.: Felhívás!
• N. N.: A Lengyel Filmművész Szövetség válasza
• N. N.: A Román Filmművész Szövetség válasza

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A világ második legjobb gitárosa

Gervai András

 

Megint a régi recept: Woody Allen ezúttal is jól ismert témáit – sémáit –, motívumait veszi elő és variálja. Ismét keveri a fiktív dokumentumfilm és a játékfilm elemeit, s töredezett történetét újra egyik kedvenc korszakába, a harmincas évekbe helyezi. Ezúttal is férfi és nő kapcsolata, együttélése, a szexuális vonzalom természetrajza izgatja, de ez az alapprobléma kiegészül annak játékos vizsgálatával, hogy összeegyeztethető-e polgár és művész életformája, gondolkodásmódja, mik a művész önmegvalósításának lehetőségei és korlátai, s mindennek mi az ára.

Allen olyan hőst választ Emmet Ray, a világ második legjobb – valójában sohasem élt – gitárművésze személyében, aki legtöbb eddigi teretményétől eltérően nem szorongó, különféle komplexusokban szendvedő figura, hanem meglehetősen gátlástalan lény, túlfejlett egóval, „nekem mindent szabad”-attitűddel. A jellemében, gátlástalanságában kicsit Agyament Harryre, külsőleg Nyikita Mihalkovra, beszédkészségét illetően Fábry Sándorra hajazó nyalka, nőfaló, kedves link sorsát Allen meglepő módon még erkölcsi tanulsággal is megfejeli. Hősünk rádöbben drámai vétségére: csúnyán otthagyott kedvese, a némaságában, együgyű mosolyával sokban Fellini Gelsominájára emlékeztető Hattie volt az igazi. Sean Penn hiába alakítja parádésan Emmetet, s hiába ruházza fel őt Allen különös tulajdonságokkal – kedvenc foglalatossága a patkányokra lövöldözés, illetve a vonatok bámulása –, személyisége érdektelen marad. Mindazt, ami vele és körülötte történik, a hullámzó színvonalú, jobb, rosszabb epizódokat, anekdotákat, az ál-dokumentumfilmes interjúkat fokozódó unalommal nézzük. Allen – korábbi műveihez képest, de önmagában is – nem tudott újat, eredetit mondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3154