KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szleng-szinkron

Tök sirály!

Békés Pál

A szubkultúrák hullámai magukkal sodorják nyelvüket, szókincsüket. Gettó-rapet kattog a szőke kamasz, Batman-stílusban beszél a kenyai gyerek.

 

Tök állat – vartyogja felváltva Beavis és Butthead a bunkóságot a zsenialitás határáig tupírozó gigagusztustalan rizsájuk vezérmotívumaként. „Tök sirály” - nyihogják a South Park pacapacákjai, és néha lazítanak egyet a stiláris monotónián, mondván: „tök ász”.

Legalábbis ez fut a sűrű szlengszósszal nyakon öntött animációs filmek magyar feliratszalagjain. Az angol szlengdömping megértése csak keveseknek adatik meg. De nem is szükséges. A magyar nyelv e tekintetben világszínvonalú választékkal szolgál. Beavis és Tsa. meg a South Park-lakók ha korábban érkeznek a honi képernyőre, azt mondták volna: klassz. Vagy kafa, klafa, kassa. Esetleg: menő. Vagy csúcs, bika, fasza. Sőt: ócseny fasza. Továbbá: frankó, haláli, acélos, NBI-es, penge. És hogy ki ne maradjon: baba.

Mindez a filmszöveg-fordítók döntésétől függ, és igencsak nehéz eldönteni, vajon létező csoportnyelvi fordulatokkal élnek-e, vagy (egymást túllicitáló) egyéni találmányaik válnak a képernyő tömegbefolyása révén csoport- majd egyes esetekben köznyelvvé. A filmszöveg-fordítói lelemények terjedése, az egyes fordulatok fel- és eltűnése afféle sikerekkel és bukásokkal tarkított nyelvújítási folyamat. E folyamatban a kultuszfilmek és a nézők nyelvezete ködös, alig-alig megragadható mechanizmusok révén oda-vissza hat egymásra.

Ugyan ki tudná megmondani – csak egy példát ragadván ki a fentebb említett tökök közül – vajon előbb lett-e az azonosíthatatlan „nép” ajkán az 'okés, klassz, menő' jelentésű királyból nyelvbotlás vagy ellenállhatatlan nyelvfacsaratkényszer révén sirály, és a kész panel röppent a képernyőre, avagy fordítói lelemény eresztett gyökeret a nézőkben, és így támadt a korábban nem létezett divat. Avagy mi volt előbb, a tyúk (ha úgy vesszük, a sirály távoli rokona) vagy a tojás? Azt mindenesetre tudjuk, hogy nem tudjuk, hogy tudjuk-e.

A szubkultúrák és a média ping-pongja a mozgókép világán kívül is jelentkezik. A Harry Potter-regények tömegsikere nemcsak hihetetlen példányszámokat hozott, hanem – Magyarországon is – egymást értő olvasók hadát késztette arra, hogy „muglinak” nevezzék közönséges, varázslat nélkül vegetáló embertársaikat, és gyerekhadakat mozgósított arra, hogy kipróbálják a „kviddicset”, a regénybeli varázslótanoncok seprűnyélen vívott labdajátékát. Vagyis a regény csoportképző erővel bír, sőt szubkultúrát teremt.

Az érzékeny oda-vissza játék leglátványosabb és hatásosabb variánsa természetesen az, amit a mozgókép – elsősorban a televízió – gerjeszt. És persze nem csupán a nyelvi szinten (melynek honi kulcsfigurái a hihetetlenül leleményes, olykor nem a szövegekre, hanem egymás túllicitálására összpontosító fordítók).

Amikor egy-egy filmprodukció (Hollywood és nem más) vagy televíziós sorozat (komoly háttérrel rendelkező csatorna) esetleg lemezkiadó (a nagyok közül) valamelyik szubkultúrára koncentrál, azt nem tiszta altruizmusból teszi, hanem azzal a céllal, hogy a szubkultúrát beemelje a fősodorba. Itt aztán a „beemelt” szubkultúra óhatatlanul megszelídül, radikalizmusa felhígul, a kommercializálható elemek megtalálják fogyasztóikat. Mindez természetes, sokszor lejátszott mérkőzés - a jelen századforduló fősodra akár e tarka, egymással nem vegyülő szubkulturális elemek halmazaként is leírható.

Mindennek lehetnek áldásos, az általános tolerancia irányába mutató hatásai is. Az Egyesült Államokban a fekete világ jelentkezése a „mainstream produkciókban” csak a hatvanas években vált érzékelhetővé, s kezdetben hökkenetet váltott ki, hogy az eladdig csupán folklorisztikus színfoltként kezelt fekete kultúra és a hozzá tartozó dialektus – humoristák és parodisták kedvelt céltáblája (fehér embernek „négerül” megszólalni tuti siker, épp ahogyan „cigányul” beszélni egy magyar kabaréban) – szétfeszíti a ketrecének rácsait, és valódi, olykor rémítő és mindenképpen elgondolkodtató arcát mutatja. Ezen az arcon egyetlen vonás sem emlékeztet a korábban elfogadott, dalos kedvű, dolgos, derék – és persze kiskorúként kezelhető – négerekről kialakított képre. Hasonló folyamat zajlott le más etnikai csoportok, majd a homoszexuálisok kultúrájának „beemelésekor” is.

Később – hogy csak néhány példát említsünk – kultuszzenévé vált a radikális gettó-életérzést megfogalmazó rap (a rapklip pedig filmes közhellyé), és divathullámot gerjesztett a hozzá tartozó viselet. Kultuszfilmmé lett a kábítószeres al- és belvilágban játszódó Trainspotting. Kötelező iskolai anyaggá lépett elő a kilencvenes évek elejéig holtában is sátánként kezelt Malcolm X-ről szóló Spike Lee-féle életrajz-vázlat. Mindezek a hullámok magukkal sodorták nyelvezetüket, szókincsüket, s ezek utat találtak a köznyelvbe, meg az értelmező szótárak lapjaira.

A megszokottól és elfogadottól radikálisan eltérő stílusok, csoportok, életmódok követelnek és nyernek bebocsáttatást a valaha egyszínű, most pedig tiritarka patchworkre emlékeztető kultúregészbe. S ha már ott vannak, terjednek, szaporodnak, sokasodnak, és befogadóik révén, szubkultúrákat teremtenek. Batmanesdit játszó kenyai gyerekeket. A budai elitiskolákban gettó-rapet kattogó szőke kamaszokat. Rambo-jelmezben valódi mészárlásra induló délszláv zsoldosokat, akiknek tetteiről azután film készül...

Mind reménytelenebb annak meghatározása, hogy kulturális értelemben mi a „fő” és mi a „mellék”, mi a „magas” és mi a „mély”. Csak az biztos, hogy e rohamos relativizálódás során lassanként a korábban viszonyítási pontként kezelt magaskultúra is szubkulturális pozícióba kerül.

Tök sirály.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3174