KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A tűzből nincs kiút

Vaskó Péter

 

A gyászévek letelte után megindult szeptember 11-i trauma játékfilmes kibeszélése és gyászmunkája is, egyelőre a szélekről, súrló témákkal. A 49-es létra a tűzoltókra való emlékezéssel operál. Persze egyszál égő toronyházat sem látunk, de világos, hogy hommage ez a javából, tiszteletadás és koszorúzás. Olyannyira világos, hogy már-már bántó a fénylően puritán tökéletesség – a túladagolt pátosz és nagyszerűség elkezd önmaga ellen dolgozni. Az egyszerűségében tökéletes bátor kis nagyember ideálmítosza eltünteti és felfalja a megmutatni kívánt figurát, csak kötelességteljesítő példaképet, csillagokat, sávokat és dísztemetést hagy belőle.

A főhős Jack Morrison (Joaquin Phoenix) Micimackó és Füles keveréke: maga a romlatlan amerikai gyermek – ártatlan, szégyellős mégis hősies. Tiszta szívű puritán, akitől távol áll a világ szennye, még feleségét is rámenős haverja szólítja le neki, és az egyetemes erkölcs nevében nekimegy becsajozós nős kollégájának. Az a típus, akit lányos anyák nagy tömegben klónoztatnának. És mindezek tetejébe tűzoltó, tehát bátor. A „bátor tűzoltó” tulajdonképpen tautológia – gyáva ember nem megy égő házba, nem vonul ki autópályák vérmocskos árkaiba lemezollóval szétválasztani a fémet a hústól. Egyszóval Jack Morrison tökéletes.

Hősünk egyetlen hibája, hogy túl jó és túl bátor. Emiatt ugyanis otthoni konfliktusai vannak a szép tűzoltónéval (neki egyetlen dolga és szerepe az otthonülő aggódás), aki folyvást szemére veti, hogy ne legyen már annyira bátor (ami szintén roppant eredeti elem).

A film ennek a legigazabb, egyenes és tiszta embernek a történetét mondja el, és a narráció is olyan tiszta és egyenes, mint a kanadai államhatár. Az égő házban rekedt, sebesült Morrison flashbackben gondolja végig egyenes és tiszta életét tűzoltó-újonc korától sok nagy lángoló csatán át eme végzetes pillanatig. Hogyan melegedett össze hasonlóképpen tökéletes társaival (parancsnok: John Travolta), hogyan lett a jóban-rosszban összekovácsolódó fecskendő-testvériség tagja, hogy mentett meg életeket és veszített el barátokat, míg most hősileg ő is elvész.

És ez tényleg mind szép és jó, tiszta, nemes, férfias és csurig, a karimáig értéktelített – mégis, az embernek a film alatt végig az az érzése, mintha a gyerekkori rágópapír-gyűjteményét nézegetné. Esetleg mintha egy zöldkártya-igénylők számára készített patrióta oktatófilmet látna annyi egyenruhával, jelvénnyel, tisztelgéssel és meghatottsággal, hogy nézni is tereh. De A 49-es létra mégis leginkább amerikai rituális önigazolás és önnyugtatatás – példaképfestészet erős neokonzervatív tekintélykontúrokkal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4816